Szántó Terézia: Bízz bennem

A lépcső nyikorog, és apa hangját hallom, de addigra már kicsöng a 112.

- Segélyhívó központ, miben segíthetek? - szólal meg egy fiatal férfihang a vonal túlsó végén.

Kinyitom a számat, hogy beleszóljak, de nem jön ki hang, cserben hagy. Próbálok megmozdulni, azonban a testem sem engedelmeskedik. Az agyam lefagyott, nem tudok mozdulni. A telefonban a férfi újból megszólal, és próbál rávenni a beszédre.

- Segíthetek? Kérem, mondjon valamit, mert így nem tudok segíteni! - a hangja aggódással telik meg.

A szívem vadul kalapál, mintha el akarna szaladni a baj elől. Talán meg is tenné, ha a bordáim nem lennének az útjában.

Apa már az ajtónál van, és egy könnyed mozdulattal beljebb löki. A fény hirtelen árasztja el a dolgozószobát, ahogy az kitárul.

Furcsa, hogy pillanatokon belül milyen gyorsan megváltozhat minden, még az is, amiben a legmélyebben hittél és bíztál. Pillanatok alatt megtörténhet bármi, vagy megláthatsz, megtalálhatsz olyan dolgokat, amelyek tönkreteszik az eddigi életedet, és darabokra törik, akár egy elejtett poharat.

Amikor ma felkeltem, nem is gondoltam arra, hogy bármi másképp történhetne, mint eddig. Miért is gondoltam volna? Természetesnek vettem, hogy tökéletes családom van, és az életem is az. Anyu és apu együtt vannak, boldogok, rám is mindig nagyon odafigyeltek. Bár mióta elköltöztünk, és gimis lettem, picit megváltoztak a dolgok. Későig dolgoznak, és csak vacsorára érnek haza, így sokat vagyok egyedül.

Ma is minden úgy volt, mint általában. Ebéd után elhatároztam, hogy mivel nincs sok dolgom, előkeresem a kisgyermekkori fotóimat. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz a feladat. Akárhol kerestem őket, mintha felszívódtak volna. A keresés során úgy döntöttem, apa dolgozószobáját is megnézem. Ahogy az emeletre értem, eszembe jutott, hogy apu mindig zárni szokta a szobát, hogy csak ő mehessen be. Nem szereti, ha valaki más nyúl a dolgaihoz, vagy esetleg pakolgatni kezd. Azért reménykedve odamentem, és lenyomtam a kilincset. Az ajtó első próbálkozásra kinyílt.

A szobában félhomály uralkodott, a függönyök be voltak húzva. Odaléptem az íróasztalhoz, és egy könnyed mozdulattal felkapcsoltam a kislámpát. Az asztal tele volt iratokkal, a fiókokat kihúzva sem találtam mást.

- Ezt nem hiszem el, hogy sehol sincs egy kép - motyogtam magamnak, és fel-alá kezdtem járkálni a szobában, de a lábam egyszer csak besüppedt.

- Ez meg mi?

Leguggoltam, és felrántottam a szőnyeget. A padló egy helyen bemélyedt. Először azt hittem, beszakadt, mert nem bírt el. De hamar feltűnt, hogy a repedés túlságosan egyenes ahhoz, hogy véletlen legyen. Ezt valaki direkt vágta ki.

Megpróbáltam kivenni a fadarabot, hogy visszaigazítsam, de akárhogyan próbálkoztam, nem sikerült. Egy hirtelen gondolattól vezérelve felpattantam a földről, leszaladtam a konyhába, majd egy hatalmas késsel tértem vissza, és azzal folytattam. A fa hamar ki is jött, és meglepődve tapasztaltam, hogy a lyukban egy fekete doboz van, amelyen egy hatalmas eperlevél virít. Apu pont így becézget, én vagyok az ő kis eperlevele. Biztos voltam benne, hogy ez az övé, csak azt nem értettem, miért kellett ilyen titkos helyre eltennie.

A dobozt kinyitva lapok sokasága került elő. A legfelsőt el is kezdtem olvasni. Hamar világossá vált számomra, hogy ezek levelek. Nem megszólítással kezdődnek, hanem dátumokkal. Egy kislány napirendjét írta le, majd a következő levélben vált számomra egyértelművé, hogy az író valójában megfigyeli őt. Beszélgetni kezd vele. Apró, jelentéktelen kérdésekkel próbál a bizalmába férkőzni. A harmadik levélben a kérdések már nem voltak ártatlanok. Mélyebbre ment, és úgy csomagolta őket, mintha játék lenne.

Meghökkentem, ahogy olvastam. Nem gondoltam volna, hogy apa újra elkezdi az írást. Csak most éppen egy ilyen súlyos témába vág bele, és ilyen élethűen tudja leírni, mintha ő maga is ezt tenné.

Kezembe vettem a következőt. A dátumra nézve láttam, hogy egy hét telt el az előző levél óta. Ez csak pár soros volt, de minden szörnyűséget magában foglalt. A kislány elrablásáról és kihasználásáról szólt. Kirázott a hideg, és egy darabig nem is tudtam folytatni az olvasást. Aztán végül magamra erőltettem, hogy elolvassam az utolsó két sort. A lányról nem tett több említést, csupán annyit írt a végére, hogy mennyire sajnálja, hogy a magában élő állatot nem képes uralni, és azt kéri vagy talán reméli, hogy soha többé ne kelljen újra megtennie.

Lefagytam. Nem tudtam ezt hová tenni… annyira valósághű volt az egész.

Egy kevés habozás után újabb levelet vettem a kezembe, és lassan olvasni kezdtem. Pár szó után azon kaptam magam, hogy már falom a sorokat, és pillanatokon belül a következőt veszem elő. A levelek egymást váltották a kezemben, és minden történet ugyanazzal a két sorral zárult:

„Akárhogyan akarom megállítani a vadállatot magamban, nem sikerül, és ezt nagyon sajnálom. De megígérem magamnak, hogy legközelebb sokkal jobban fogok igyekezni, és soha többé nem teszek ilyet.”

Nem tudtam mindet végigolvasni. Olyan borzalmas dolgok álltak bennük, hogy muszáj volt abbahagynom.

Az utolsó levélhez értem, és olvasás közben egyre erősebben éreztem, hogy ismerős a helyszín. A felismerés hirtelen hasított belém. A leírás teljesen megegyezett az előző várossal, ahol korábban laktunk, és ahol az áldozatot is becserkészte. A faház, ahová elvitte… az a mi hétvégi kisházunk a tónál. A leírások tökéletesen stimmeltek. Ez már nem érződött kitalált történetnek.

A sorokat újra és újra elolvastam, de mindig ugyanarra jutottam.

Remegő kézzel tettem le a leveleket. Nem tudtam, mire gondoljak, túl sok minden kavargott bennem. Rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul. Ahogy még mindig a földön ültem, észrevettem, hogy a doboz aljában van egy boríték. Kivettem már nyitva volt. Ebben is papírok voltak. Megfogtam őket, a borítékot letettem a levelekre.

Ahogy megnéztem a papírokat, teljesen megfagyott bennem a vér. Azoknak a gyerekeknek a képei voltak rajtuk, akikről a levelek szóltak csakhogy ezeken a képeken az is szerepelt, hogy eltűntek.

Ekkor vált minden teljesen világossá. Apa írta ezeket. És ő is volt az, aki mindezt megtette ezekkel a gyerekekkel.

Tudtam, hogy most nem omolhatok össze. Apa bármelyik pillanatban itthon lehet.

Ahogy erre gondoltam, már nyílt is a bejárati ajtó, majd hallottam a hangos csattanást, ahogy becsukták.

- Szia, Eperlevélkém! Itthon vagyok! - kiabált fel az a személy, akit most a legkevésbé sem akartam látni.

- Ezt nem hiszem el - suttogtam magamnak.

Tudtam, ha most elkezdenék mindent visszapakolni, meghallaná, és lebuknék. A telefonom viszont úgy döntött, most inkább apámnak segít. Anya hívott - és ezzel együtt lebuktam.

- Drágám, fent vagy? - a lépcső megnyikordult.