Székely Barnabás: Falak

Látnak. Belátnak mindenhova. A sarokba is belátnak, vagy az alá a kis foszladozó paplan alá, amit adtak. De belátnak a fejembe is! És engem, ahogy ott állok a Kisvezető bikás tömege előtt és…

- És mi? - dörrent rá a fal a földön fekvő Valentino-ra. - A férfi rémülten visszaiszkolt a sarokba.

- És aztán mi? Azután folyton abbahagyod. Mondd tovább!

- És aztán megtettem!

- Jaj már! De mégis mit?

- Én megtettem. Én voltam az! Bizonyíték is van róla!

- Igen, tényleg? Bizonyíték is van?

- Beismertem! Tényleg én voltam! Mintha kép is lenne róla, de arra már nem emlékszem.

- Nem emlékszel?

Valentino hevesen megrázta csillogó fekete tincseit.

- Nem, nem emlékszem… semmire! Mégis én voltam ott!

Csend.

- Egészen idáig a fallal beszéltem! - A férfi összeroskadt.

Még több csend. Annyi, hogy az embernek beleroppan a gerince és kimozdul helyéről a térde, ahogy a csend lassan passzírozza a padlóhoz.

Ha! Mi ez a nesz?

Felkapta a fejét. Kulcs zakatolt a zárban, megtörve a ki tudja mióta tartó csend uralmát. Két pár vasbetétes bakancs kopogott át a küszöbön, és ahogy a férfi a homályból a félhomályba hunyorgott, kirajzolódott előtte két barátja arca. Szalutáltak.

- Csitt! Még meghallják! - dörrent rájuk Valentino.

- Hadd hallják! Talán nem emlegeted büszkén a Führer nevét? Dehogynem!

- Ne itt! Áhim, az istenit neki, ne itt! Ne tereld ide a tekintetüket!

- Na és aztán? Egyszerre csak egy fér el az ajtóban! - nevetett fel kajánul Áhim, jobbján a termetesebb Amin, és megropogtatta ökleit. - Könnyen elbánunk velük!

- Nem, nem! Nem lehettek itt. Meneküljetek, amíg tudtok. A Kisvezető meghalt, sehol se vagytok biztonságban.

- Pont ezért jöttünk be hozzád. A Kisvezető… - hajolt bele Áhim Valentino gyöngyöző arcába.

- Beismerem! - rikkantott fel Valentino, majd azonnal körülnézett, ki hallhatta még. - Bizonyíték is van.

- Bizonyíték? - vakarta meg a fejét a tagbaszakadt Amin és összenéztek Áhimmal.

- Igen! Van róla kép is. Én, Herr Claus és egy M1911-es. Én voltam, esküszöm, az életemre esküszöm!

- Miért? - kérdezte Áhim. Hangja tompa puffogást hagyott maga után.

- Nem tudom… De mégis! Én öltem meg, mert én húztam meg a ravaszt.

- Miért most? - Amin fenyegetően tornyosult a földön fekvő Valentino fölé. - Oda a kötelék becsülete, a tiéd! Hogy tehetted ezt? A testvérünk voltál, gyakorlatilag ikertestvérünk! És ahelyett, hogy mellettünk takarítanád az utcákat a mocsoktól… elárulod azt, amire felesküdtél.

Igaza van!

- Náci kutya! - horkant fel Valentino és Amin bakancsára köpött. A férfit elöntötte a düh. Húsos öklével hadonászott és vadállat mód üvöltött.

- Hogy merészeled? A saját testvéreddel… na megállj! - könyöke nagyot csattan a férfi állán, az azon nyomban a földön terült el. Valentino orrából megeredt a vér. Féltérden próbált feltápászkodni, de Amin második ütése újból a földre terítette.

- Majd meglátod, hogy mi az árulók sorsa a rácsok mögött! Ez még csak a kezdet! - mondta Áhim fintorogva és ő is becsatlakozott a verésbe. Addig püfölték volt testvérüket, míg annak be nem repedt az arca. A megfigyelőtoronyban rájuk se rántottak. Illetve, biztos közbeavatkoztak volna, ha lett volna valaki a toronyban. De az államnak nem volt kerete minden posztra őrt állítani.

Valentino innentől számolta a napokat. Számításai szerint az ötödik nap kezdett el enni. Mohón falta a börtönkosztot és bár a húskásához hozzá se mert nyúlni, a csontlevest jóízűen szürcsölte. Talán az evés volt az egyetlen, ami tartotta benne azt a maradék emberséget. Ezen kívül nem volt mást csinálnia, csak a padlóról bámulta a plafont. Ágya nem volt, elaludni meg félt. A falat szólongatta, hiába. Beszélni kezdett hát. Magában, hangosan, hátha a fal megszólal.

Jajj, ha engem összevonnak a többi rabbal! Nekem ott lesz végem. Agyon fognak verni, letépik rólam a ruhát, és… Ezt zakatolta órákon keresztül, de a fal nem felelt.

Megérdemlem! Megérdemlem, hogy nem beszélsz hozzám. A sok erőszakot is!

- Miről hadoválsz itt? - Áhim hangjára felkapta a fejét. - Figyelj jól! Segíteni jöttem rajtad… - kuporodott le mellé a férfi. Ám Valentino éles kiáltással szakította félbe.

- Eperlevél! Eperlevél vagy! Nem maga a gyümölcs, a levél lényegtelen.

- Csak ezt jöttem átadni. - Áhim egy kis pirulát helyezett a padlóra.

- Mit csinálsz? Még meglátják!

- Cián. Mind a ketten tudjuk, mi lesz veled a börtönben… így talán kellemesebb.

Lenyelem most!

- Nem! Inkább bírom. - suttogta.

- Itt hagyom neked. Nem mondhatod, hogy nem próbáltam segíteni. - Áhim felkelt a földről és óvatos léptekkel elindult, még egyszer visszafordult. - Te döntesz. – mondta, majd becsapta az ajtót.

Óvatosan lépdelj, nehogy elkapják a grabancod, te eb!

Eltelt még három nap. Valentino minden étkezés után kivette zsebéből a pirulát és elcsigázva bámulta. Óvatosan forgatta a markában, mint valami kincset és többször is ráhelyezte nyelvére, majd gyorsan el is vette onnan. Nem volt mersze lenyelni. Még nem! Nem most, hisz még vizem sincs hozzá.

A tizenharmadik nap két őr masírozott be a cellába.

- Felöltözni! - bariton hangjuk szinkronban dörrent, akár a földrengés. Kezén túlszorították a bilincset, és mivel csak nehezen tudott lábra állni, meg is rugdosták. Bicegve hurcolták végig a folyosón, az meg gúnyos táncot járt a lába alatt. A végtelen vasbeton labirintus hol felfelé, hol lefelé kígyózott, így minden második lépését egy botlás kísérte. Negyedóra alatt tették meg az öt perces utat, a végére a két őr - szánalomból vagy frusztrációból, nem tudni - már cipelte a férfit.

A tárgyalóterem ajtaja kitárult, Valentino körül megperdült a világ. Minden szem rászegeződött, szúrós tekintetek, akár jégcsapok, hidegen fúródtak lelkébe. Valentino lerogyott a helyére, a bíró megköszörülte a torkát és unott hangon nekikezdett.

- Mr. Valentino, maga beismerte, hogy ön gyilkolta meg Mr. Claust, igaz?

Csend.

A teremben egy pillanatra megállt a levegő.

- A hallgatását beleegyezésnek veszem. Az esküdtszék tizenöt évnyi szabadságvesztést szabott ki a gyilkosság előre eltervelt voltára hivatkozva. Elfogadja a büntetését, Mr. Valentino?

Még több csend.

- Fiam, muszáj mondania valamit! Csak annyit, hogy a büntetését tudomásul veszi. Csak bólintson, vagy rázza a fejét. - Valentino feje előre konyult - merev, még csak biccentéshez se hasonló mozdulatokkal próbálkozott - de felállni már nem volt képes. Leesett a padról, fejével lesöpörte az ügyvéd aktáit és kiborította a tintát. Két őr kétoldalt karon ragadta. Lába éles zaj közepette csúszott végig a kövön, így hurcolták ki a teremből.

Egy írógép mechanikus kattogása harsogta túl a képernyők búgását. A szoba felét egy súlyos mahagóniasztal foglalta el, körös-körül papírkazalok, asztal közepén az írógép és az egész fal tele hatalmas színes televíziókkal. Két férfi ült az íróasztalnál, az egyik vadul gépelt, a másik feszülten a képernyőkre meredt. Tollát ki-be kapcsolgatta, majd miután, már ötödjére nézte újra ugyanazt a felvételt, indulatosan falhoz vágta a tollat.

- Ez sehogy se logikus… Egy náci fanatikus meggyilkolja a csoportvezérét? Mi ütött a népbe? - A kriminál-pszichológusaink már dolgoznak az ügyön. Amint hozzáférünk a többi felvételhez, könnyű dolguk lesz. - a másik férfi bólintott. - Azonban, a szociológiai osztály részletesebb kutatást folytat, hogy ez egy elkülönült eset, vagy a közpolitikai gépünk működik rosszul. Mindenesetre, a jelentésnek holnap kilencre meg kell lennie.

Meggyilkolták az Amerikai Front extrémista csoport helyi vezetőjét. A rendőrségi jelentés szerint a tettes a csoport egyik tagja, a 26 éves Valentino Mancini volt. Az ügyészek egyelőre vizsgálják, hogy mi volt a gyilkosság indítéka.

- Istenverte kommunisták! Hogy csak az erőszak nyelvén értenek! Először a Holokauszt, majd a „Gulágák”, most meg ez.

- De papa…

- Csitt, fiú! Nem érthet gyerek a politikához. Pedig egyszerű ez, na. A lényeg az, hogy mindig van a jó oldal és van a rossz.

- És mi melyik oldal vagyunk?

- Amerika! Mi más? A jó oldal, a nyerő oldal.