Szűcs Hanna: A Babaház
Nem minden borzalomnak van oka.
Némelyiknek csak tanúja van.
Kínzó lüktetésre ébredek, de mikor kinyitom a szemem nem a szürkére festett szobámban vagyok. Az ágy puha és meleg.
“Miért rózsaszín a takaróm!?”
A falakat rózsaszín, eperleveles tapéta borítja, rajtuk képek lógnak. Szép, aranykeret öleli körbe a gyerekrajzokat.
Az én rajzaimat?
Tudom, hogy ezeket én rajzoltam. Az egyiken egy ikerpár fogja egymás kezét. Én vagyok rajta és a testvérem, de neki ki van vágva az arca. Három éve eltűnt, azóta sem láttam. Hiányzik.
A hirtelen feltörő adrenalintól már nem is fáj annyira a fejem. Kiugrom az ágyból. Rózsaszín pizsama van rajtam, aminek az ujja túl rövid. A hajam be van... fonva?
- Mi a fene folyik itt? – kiáltom, miközben körülnézek.
Csak ekkor tűnik fel az ajtó. Le van tapétázva. Odarohanok és rángatni kezdem a kilincset, de zárva van. A kilincs mellé egy “A” betű van karcolva és mellette egy vércsepp húzódik. Hátra lépek, és máshol keresem a kiutat.
Viszont egy dolog nem illik a rózsaszín képbe: egy kék vödör van az egyik sarokban. A gondolat, hogyha nem engednek ki, használnom kell, eszméletlen kétségbeesés szorítja össze a torkomat.
Kiabálni kezdek, az ajtóhoz rohanok, és verni kezdem a vasajtót. A hangom elcsuklik. A karjaim remegnek. Lerogyok az ajtó mellé és sírni kezdek.
Ebben a szobában újra kislánynak érzem magam.
Kiszolgáltatottnak.
Törékenynek.
Az ajtó hangosan és lassan kinyílik. Egy magas férfi lép be: fekete cipő, fekete farmer és fehér ing. Arcát maszk takarja.
Az ajtó nyitására felállok és a legtávolabbi sarokba sietek. Egy halk sikoly szökik ki a számon, mikor meglátom az elrablóm.
Szélesre tárja az ajtót és behoz egy széket. Nadrágjából kihúzza az övet, majd leül. Egy papírt húz elő a zsebéből. Lassan, finom mozdulatokkal papírrepülőt hajtogat, és felém röpíti.
Sokáig csak zihálva nézem az idegent és a kis repülőt. Nem mond semmit. Nem tesz semmit. Csak ül, kezében az összehajtott bőrövvel.
Lassan felveszem a repülőt, pedig nem akarom. De valószínűleg addig fog itt ülni amíg meg nem teszem.
Van valami rajta, széthajtom és óvatosan kilapítom.
Nem foglak bántani.
Amíg engedelmeskedsz.
Nagyon egyszerű szabályok érvényesek itt, a Babaházban:
1. Minden nap kapsz tőlem egy papírt.
2. Megteszed azt, ami rá van írva.
3. Maximum három órád van teljesíteni a feladatot.
4. Ha kifutsz az időből, a büntetés tizenöt övütés.
5. És nem kapsz enni.
6. Sem inni.
7. Egy teljes napig.
8. Ha kibontod a hajad, öt ütés jár érte.
Egyszerű, ugye? Bólints, ha megértetted.
Kétszer olvasom el a papírt. Mindkétszer hányinger kap el. Írógéppel van írva.
Remeg a kezem, nem merek mozdulni sem. Aztán a férfira nézek és bólintok. Azonnal feláll és hangosan bezárja az ajtót.
Amikor távozik, nem a csend telepszik a szobára. Halk zörejt hallok.
Onnan tudtam, hogy eljött az éjszaka, hogy a nagy, hideg fényű villany lekapcsolódott. Helyette egy halvány zölden világító kis békalámpa fénye gyulladt fel. Jól bevilágította a kis szobát.
Teljes csönd lett. Nem hallottam az otthoni hűtő zúgását. Szüleim halk lépteit. A kinti eső moraját.
És talán az egészben a legnyomasztóbb az volt, hogy pisilnem kellett. A zöld fényben csak én maradtam... és a vödör.
Az ajtó hangosan kinyílt, csakúgy, mint tegnap. Ugyan az a ruha, ugyan az a maszk. Az övet látványosan kihúzza, az ölébe teszi. Már rég nem vagyok az ágyban. A villany visszakapcsolása felkeltett.
Felém röpíti a papírrepülőt. A sarokban kinyitom.
Bontsd ki a hajad. Fésüld ki harmincszor. Hangosan számold. Fond vissza pontosan úgy, ahogy volt.
Felnézek rá és elém dob egy fésűt. Felveszem, de nem mozdulok. Nem azért, mert nem akarok. Egyszerűen félek leülni az ágyra.
Kibontom a hajam, és számolni kezdek.
Vajon ezzel mit akar elérni? Meg akar szégyeníteni? Vagy csak tudatni akarja velem, ő a főnök?
Visszafonom, a fésűt visszadobom neki. Feláll és kimegy. Egy pillanat múlva visszatér, és betol egy tálcát.
Egy pohár víz. Rántotta és kenyér. A fésűt a padlón hagyja és úgy zárja be újra az ajtót. Ismerős az a fésű. Biztos vagyok benne, hogy ugyan ilyenem volt gyerekkoromban. Lehet betört az otthonomba? Így szerezhette meg a rajzokat is.
Másnap ugyanez történik. És ha jól számolom, ugyan abban az időben.
Bejön. Leül. És felém dobja a repülőt.
Ülj le a földre. Kezek a térden. Hát egyenes. Nem beszélsz. Nem sírsz. Nem mozogsz. Nem pislogsz. Nem nyelsz. Résnyire nyisd ki a szád. Akkor fejezed be mikor én felállok.
Ha megmozdulsz: öt ütés.
Ha pislogsz: öt ütés.
Ha nyelsz: öt ütés.
Kezdheted.
Leülök a hideg földre. Kezeimet a térdemre teszem, ujjaim remegnek, de leszorítom őket.
Először a szemem kezd égni. Megremeg a szemhéjjam. A nyál egyre csak gyűlik a számban. A torkom ösztönösen mozdulna.
De nem szabad.
A testem ellenem fordul. Viszketni kezd a lapockám, könny gyűlik a szemembe. Minden idegsejtem azt akarja, hogy mozduljak. Szaggatottan veszem a levegőt.
A képek a falon rám merednek. A vödör a sarokban türelmesen vár.
És mikor a nyál kifolyik a számból, végre feláll. Rántottát kapok, baconnal. Túl meleg. Friss.
Három napja vagyok itt.
A zúgás minden nap ugyan abban az időben hallatszik. Közel lehet.
Nincs dezodor. Nincs parfüm.
A mosószert felismertem. Jellegzetes, rózsaillatú. Otthon is ilyet használunk. A cipője mindig szőrös. Valószínűleg van állata.
És a nekem szánt leveleket írógéppel írja.
Hogy mire megyek ezekkel az információkkal?
Semmire.
Egyszer sem láttam nála a kulcsot. Vagy a zárban hagyja, vagy nem is kulccsal nyílik az ajtó. A szoba hangszigetelt. Amikor az ajtó nyitva van, hallok néha valami zúgást. Talán mosógép. Tehát nem egy pince. Hanem egy ház alagsora.
Ami azt jelenti, hogy ha kijutok ebből a szobából, talán lesz egy ablak.
A zúgás ma is pontosan ugyanakkor kezdődik. Mikor bejön az elrablóm már biztos vagyok benne, hogy egy mosógép adja a tompa zúgást az ajtó másik feléről. Mert sokkal hangosabb lesz.
Fogd ezt a jégcsapot, amíg el nem olvad. Ha elejted, vagy elengeded, tizenöt ütés jár.
Ez a mai feladat. Most nem ül le az elrablóm, egyenesen felém jön egy nagy jégcsappal a kezében. A sarokba állok, teljesen a falhoz lapulok. Túl közel jön, megfogja a grabancom és kicsit közelebb ránt magához. A fülemnél van az ajka, mintha mondani akarna valamit. De végül nem teszi, kezembe adja a jeget és leül.
Lábával dobolni kezd, nem ütemet vagy dallamot.
Másodperceként dobbant.
Számolja a perceket.
A csöpögésre koncentrálok. Végig folyik a karomon a víz, a könyökömről lecsöppen. A férfi nem a jeget nézi, hanem engem és egyre csak dobol.
Már rég nem érzem az ujjaim, a tenyerem már nem ég. Brutálisan rossz. Eszembe jut, amikor kicsi voltam, és anya azt mondta: „Ha nagyon fáj, énekeld a dalt magadban.” Akkor még segített. Könnyek gyűlnek a szemembe. Lehajtom a fejem.
- Miért? - kérdezem halkan, törött hangon. - Miért csinálod ezt? - nem válaszol, nem mozdul. Még a légzése sem változik a siránkozásomra. Milyen ember az ilyen? - Ki vagy te? - kiáltom, az arcomon folynak a könnyek. És a szemébe nézek. És most, hogy jobban megnézem, ráncos a szeme alatt. Idősebb, talán ötven körüli.
Egy nagy csattanásra eszmélek fel a gondolataimból. Leesett. Kiesett a kezemből. A víztócsa közepén hever a félig megolvadt jégcsap. A férfi feláll és én egyből hátrálni kezdek.
- Kérlek ne tedd! Véletlen volt! - de nem érdekli mit mondok. Az ágyra mutat és mikor nem ülök le, lelök rá. A vállamnál fogva megfordít és a hasamra esek az ágyon. Felhúzza a rózsaszín pizsamafelsőm és akkora erővel csap az övvel a hátamra amekkorát még életemben nem éreztem. Egy lapot tesz e fejem mellé.
Számold. Hangosan.
- Egy. - mondom és egyből jön a következő. Ég a hátam, mintha tűzzel égetnének.
- Tizenöt. - nem érzem a kezemet sem a hátamat. Azon kapom magam, nem a kijutásra gondolok, hanem arra, hogy a halálomért esedezhetnék. Ki fogok jutni és haza megyek. Viszont fogom látni a szüleim. Nem halok meg ebben a poshadó alagsori szobában.
Valószínűleg elájultam, másnap reggel a fényre ébredek. Nem kaptam sem enni sem inni. És a vödörrel farkasszemet nézek.
Ma kijutok. Nem lesz több feladat és fájdalom.
Mikor meghallom az ajtó nyílását, lélegzetvisszafojtva várom. Azonnal nekirontok a fafésűvel. A halántékát találom el, de nem állok le. Ütöm az arcát amig ájultan el nem dől. Leguggolok hozzá és leveszem a maszkot.
- Nem...- mondom halkan. Nem lehet. - Apa... - suttogom magas hangon. Elhátrálok ájult testétől és rázom a fejem.
Elrohanok a jól ismert mosógép mellett, végig az alagsorunkon. Fel a konyhába vezető lépcsőn. Anyát pillantom meg a tűzhelynél. Odarohanok hozzá. Vállába kapaszkodom.
- Anya, apa volt. Elrabolt. Hívj mentőt, elájult. A rendőröket is hívd ki. Anya! Csinálj valamit! - alig tudok beszélni a sokktól. De anyám csak néz rám nagy szemekkel és nem tesz semmit. Fél? Rántotta illat van. A tűzhelyre nézek, aztán a pulton lévő tálcára. Egy víz van rajta. Tálca. Víz. Rántotta.
A sírásom elakad. A szám nyitva marad. A könnyeim maguktól jönnek vissza.
- Minden rendben lesz Kincsem. - mondja anya és a kedvenc gyerekdalomat kezdi dúdolni. Végig simít a karomon, elveszi a fésűt. Egyre közelebb jön, de én csak hátrálok. Mosolya halvány.
- Gyere, nézzük meg apát. - mondja és kezén fog. Remeg a keze. Bevezet a rózsaszín szobába és leültet az ágyra. - Nyugalom Lili, apa biztosan jobban lesz. Valamelyest magához tért apámat kisegíti a szobából.
- Anna nem volt ilyen erős. - becsukja a fémajtót. Újra indul a mosógép. Nézem a falon lévő rajzomat. A kivágott arcot.
A zöld békalámpa újra felgyullad.
És most először nem sírok.
Mert már tudom, mikor kell csendben lenni.