Tarjányi Blanka: Egyetlen Anda

Platty… platty, platty. Már megint olvadoznak az ablakpárkányodon a jégcsapok. Napok óta hallgatod, minden egyes otthon töltött percedben; vagyis mindig, a monoton ismétlődését. Plitty, plutty. Hét napja követnek — minden ablak, minden árnyékban. Kevés dolog van, amiben még bízol. A nővéred az egyik. A nővéred, aki most csapja le a redőnyt, szemeidet homályban hagyva.

„Senki nem figyel. Nyugi. Minden rendben van, oké?” – te csak hümmögsz egy választ, a szobát sötétbe burkoló vásznat bámulva, akár egy fanatikus. A lyukakon át még belátszott az igazság, ha kereste volna valaki. De ezt is pontosan jól tudod; csak te keresed már.

Mi a másik? Az írógéped, és a makacs meggyőződésed — nem, tudatod, hogy nem vagy őrült. Mindig látod őket. Szokáshoz híven az asztalhoz ülsz, és írni kezdesz a masinába, a billentyűk tk-tk-tk-elése egyhangúan nyugtató: ’November 9. A szemben lévő szomszéd ablakából láttam egyet. Nézett. Egy. Ez eddig a legközelebb. Talán tudják hol lakom?’ – Egy pillanat erejéig a ritmusos kattogás megszűnik, ujjaid egy örökké fagyott másodpercig lebegnek. Eközben mögötted szöszmötöl valaki; a testvéred tesz-vesz, rendet rak feketelyuk-szerű apartmanodban, és méltatlankodik, hogy milyen koszos minden. Akaratlanul is egy mosoly húzza el a szájadat, a rideg szavak ellenére; mindig is pont olyan eltökélt volt, mint te. Ahogyan panaszkodott, de mégis, ha segítettél volna, ellenkezne — az is mond róla valamit.

Plutty… Visszatekintve az ablakodra, újra hideg fut fel a hátadon, mint egy gyors rovarka. Az az ablak. Soha nem voltak ilyen közel, pedig 7 napja bárhova nézel látod, ahogyan lesnek. Butikokból, metrók kabinjaiból, autókból. És ami igazán furcsa? Mind olyanok, mint te. Akár az ikreidnek is mondhatnád; egy valami volt mindig más, az arcuk. Az eltorzult pózókban tartott arcaik. A nyakad alját csiklandozó bogárkát lerázod, de nem mozdul. Pánikolva a nyakadat markolászod, le kell szedni. Le kell-

Valaki, a nővéred, egy levelet nyom a szádba. Eperlevél. Egy epermező mentén nőttetek fel, a keserű, recés növény undorító levelét mindig egymás szájába tömtétek marokszámra. Majd a másik undorodott képén nevetett az elkövető, perceken át. Most, hogy idősebbek vagytok, még mindig tartasz a párkányodon egy kis cserepes epret. Habár gyümölcsöt sosem növesztett, a leveleinek íze mindig kiszakított a szorongásból.

                Egy sokat szenvedő sóhajt hallatva, a tesód megfordul, tovább tesz-vesz valamit.
„Figyi, itt hagyhatnék nálad egy tükröt? Csak pár napra. Félek, hogy a nagy felújításaink közepette…”
„Aham—„ a rágott levelek körül ennyit tudtál válaszolni. Persze, a felújításuk, mennyi ideje hallgatod már ezt. Min is gondolkodtál? Elszállt, mint egy zümmögő bogár… Zümmögő. Bogár?

                Zajosan szakad fel a torkodból a levegő, ahogy a fejed a víz fölé emelkedik. A zavaros víz visszapislog rád, mint egy tudatlan gyerek. Csipp…csupp? Átkozott jégcsapok. Plitty, platty. Egészen besötétedett, de mióta egyedül maradtál, nem száll ki a fejedből a szemből bámészkodó követőd. Elmélázva kihúzod a dugót, a víz egy hörgő sírással lecsusszan. Egy figyelmeztetés. Glugg, és kész. Sarkadon pördülsz, gyorsan az ajtó felé véve az irányt; a könyörgő vízre már nem is fordítasz figyelmet. Retesz be, a zár háromszor elfordítva. Redőnyök? Csukva. Rendben. Este mindig többen jönnek. Megtöltenek minden ablakot, tekintetük és embertelen arcaik rád szegeződnek. Kaján vigyorokkal figyelik a prédaállat-szerű félelmedet.

                Gyors léptekkel irányba veszed az utolsó csukatlan ajtódat; az erkélyajtót. A kis biztonsági rutinod megszokott utolsó lépése. Hirtelen azonban lefagysz. Plitty, tk-tk-tk, és nyílt egy ajtó? Nem. Szedd már össze magad. Katt, az erkély is csukva van. Gyorsan tépsz egy levélkét a cserepes lényről. Még mindig keserű. Minden elcsendesedik. Elszállt… Mi van? A csukott szemhéjaidat megdörzsölöd kezeiddel, ahogyan rágsz.

                Amikor először láttál egyet, éppen az utcán sétáltál. Előtted, a tömeget szétválasztva állt az első „ikred”, akit láttál. Egy szempillantásnyi ideig bámultad, majd megperdültél és sebesen másik irányba vetted utad. Másnap egy butikban, autókban, a metróban a szomszéd kocsiban, és így tovább. Két napja bent vagy dohos apartmanodban, és eleinte nem is láttad őket. Azt hitted megúsztad, de ma reggel ott volt a szomszéd házában egyikőjük. Újra megtaláltak.

                Megráztad a fejed, a dolog zümmögve körözte a fejed. Plitty…plutty. Semmi baj, ugye? Csak paranoiás vagy már. Nem jöhettek be. Végül is, azért, amikor aludni mész, a hálód ajtaját majd lakatra zárod.

                A víz zajosan, robogva és csobogva tör ki a csapba, ahogyan hümmögve készülődsz. Félsz kimenni, de ma reggel olyan szép idő volt, ahogyan a narancsba festett felhők úszkáltak, hogy talán... Hát, biztonságos? Úgyis sok kint az ember, valaki csak segítene, ha bármi történne. Elzárod a csapot, és a szekrénykédhez fordulsz, de út közben kiesik a kezedből és egy nagy csattanással darabokra törik a csempén a parfümöd.

                Bent vannak. Ketten. Egy az ajtó mellett, az utadat blokkolva, gunyorosan vigyorog a te arcoddal. A másik a szoba túloldalán, torz arccal, csillogó szemekkel néz.
„Mit akartok?! Hogy jutottatok be ide?!” – nem vársz választ, a telefonodért nyúlsz, hogy felhívd a nővéred. Segítség. Segítséget kell hívnom, hogy valaki tudja—
„Itt vannak, gyere, kérlek, bent vannak. A fürdőmben, és, és- „
„Anda. Anda. Nyugi, oké? Már hányszor elmondtam, senki nem követ! Jaj, istenem — bocsánat, csak most annyi dolgom van. Már csak pár óra, rendben? Mondtam, hogy délután fogok jönni. Próbálj higgadt maradni, lélegezz, ilyesmik. Minden jól van, okés?”
„Nem, nem nem nem! Itt vannak! Higgy nekem! Miért nem hiszel nekem soha?!” A túloldalról pityegés jelezte, hogy letették a telefont.

                Háttal a szekrénynek a földre roskadsz, nem érzel levegőt a tüdődben, nem tudsz lélegezni. Ott vannak. Jönnek. Bántani fognak. Senki nem jön segíteni. Plitty, platty, plutty, csipp, csupp. A vödörben kopogó vízcseppeket számolod, hangosan, émelyegtetően felnevetsz, a nyál köt a szádban, kezeid a hajadban. Ott van a bogár a nyakadon, és az egyik közel jött, grabancon ragad, a bogár döng a hátadon, jeges. Gúnyolódnak, nevetnek, szájukat húzzák rád. Az összetört parfüm csípi a torkodat, a fogás dermesztő, a hangok túl soknak bizonyulnak. Hangtalan, rettegő sikoly tör fel a torkodból, ahogy egy üvegszilánkért nyúlsz az üveg maradványából és—

                Plutty. Csend. Oh. Elolvadt a jégcsap? Érdekes, kezdett olyan gyakran csöpögni, senkinek sem tűnt már szokatlannak. Egészen addig, amíg el nem olvadt. Az apartmant csend lebegi körbe. És egy zár kattan, cipők csoszognak be, ahogyan Anda nővére meglátogatni jön. A fürdőszoba szekrény tükrében, és a káddal szembeni tükörben, amiért a szerető testvér jött, megcsillan az egyetlen Anda. Az égető, rubin vörös igazság.

                Mint mondtam, a jégcsapokat csak így veszik észre.