Tóth Lujza: Hétszilvafás

i. Azóta is itt állok egyébként. A lábaim már gyökeret vetettek a földbe, az én földembe, százszor is az enyém, akárhány vasvillafoggal harapják a nyakamat, az ürestorkú kiáltásoktól időközben megsüketült Úristen és számos kétes erkölcsű ősöm rendelte el úgy, hogy ez a föld az enyém legyen, és ez akkor is így marad, ha már mind tornasort fekszenek egy márványtalpú temetőben. Talán az Úristen is. Mostanában egészen úgy érzem. A koporsókban szemfogat nem látott pénzérmék csörögnek, csak a zseb dagad, a nyelv alatt semmi, semmi. Egyszer ezek a barnaszemű szilvafák majd lapátot ragadnak és csipkefátylas keresztet vetve temetnek el tisztesen. Az ember önmagát nem tudja eltemetni. Talán ezért van szüksége szolgákra.

ii. És abban igenis hiszek, hogy szüksége van. Nem olyan régen, talán egy hete hullott le az első vakolatdarab a rend faláról, és azóta már egészen meztelenre vetkőzte magát. Gyorsan szerveződnek ezek, mint a patkányok. Ha szerveződnek a patkányok egyáltalán. Úgy egy héttel ezelőtt a legkedvesebb cselédlányom híg kását hozott elém. Csakúgy folyt le a kanalamról, ezüst, míves kanalamról. Az államat az Isten mellett, mint madarak a dróton sorban ülő őseim felé emelve kérdeztem meg, hogy mire véljem ezt. Lebiggyesztette a szája szélét, a hárfaszagú méztől annyiszor csöpögő szája szélét, megvonta a tollpuha fürtjei által csiklandott vállát, és azt mondta: megszokták a híg kását már sokan. Hogy én nem, az az én bajom. Megütöttem. Kiesett a bögre a kezéből, csörömpölve köpte a kását a csempére. Végignéztem, ahogy lehajtott fejjel takarít és elmossa a bögre csorbaságát. Zavart, hogy nem láttam szégyent a szemében, csak a szokásosnál több színnel volt összekenve, mint ha fehér abroszra csöppen a szilvalekvár. Azóta sokszor átgondoltam, hogy helyesen cselekedtem-e – itt kint nem sok jobb dolgom van ennél – de hát engem úgy neveltek, hogy aki bánt, azt visszaütjük. Azt hiszem, ezek is ilyesmi elvek szerint ítélkeznek, de akkor nekem miért nem szóltak, hogy megváltozott időközben a bántás fogalomköre? Az embert csak egyszer nevelik fel. Nagyapám egy ilyenért még felakasztotta volna a cselédjeit, engem, ezüstlombos családfám utolsó levelét szerettek, mert nem csináltam ilyet. Én egyébként nagyon rendes úr voltam mindenki fölött, csak hát úr voltam, s ezeknek már az se tetszik. Mi változott? Azt hiszem, kezdek megöregedni.

iii. Aztán egyre gyűltek a szúrós események, mint kazalban a kócoshajú széna. Sokszor elnéztem a földjeimen, s látám, hogy munka helyett a parasztok fekszenek a földön, mint szép halottak, és föld helyett napfény nehezedik rájuk és rothadt bűzhullámokként száll a körtemuzsika-, furulyaszó és nem csinálnak semmit, semmit. Mennydörgő hanggal csaptam le közéjük ilyenkor, felálltak, megperzselt hajvéggel, sóhajtottak nagyot és újra felvették az ekét, de ha kinéztem később az ablakon, megint lustálkodtak. Azt mondták, éhesek, nem tudnak dolgozni így. Ez eddig sosem volt probléma. Azt mondtam, az embernek meg kell tanulnia gazdálkodni abból, amit kap. Egyre többször hallottam suttogást, nyirkos, pinceszagú suttogást, a sarokból, a hátam mögött, az egymás mellett elsétáló alkalmazottak között egy-egy odadobott és elkapott konc-szó. Ezzel etették magukat. A lányok elkezdtek kibújni a kegyeim alól. Régen még megtiszteltetés volt nekik, ha leereszkedtem a szintjükre, rongyos, poros szintjükre. Mindegy. Közben szilvafáimat, a híres, gyönyörű szilvafáimat valami betegség kezdte irtani, gomba vagy tetű vagy valami hasonló. Elrendeltem, hogy amelyik fa megbetegedik, azt vágják ki, s gyökerestül szedjék ki a földből. Milyen jól vezettem én a birtokomat... A legkedvesebb cselédlányom elém járult, hogy hazavihetik-e a kivágott fát tüzelőfának. Hisz olyan hideg tél vár ránk. Még a szemei is térdeltek, ahogy felnézett rám. Megsimogattam a haját, a kenyérízű, forró haját és azt mondtam, majd akkor, ha dolgoznak. Eltűnt a mosolya. Azt gondoltam, biztos a hálától hatódhatott meg. A konyhából vérvörös suttogást hallottam.

iv. Úgy véltem, keménykezűnek kell lenni ilyenkor. Apám is ezt tette volna. Éreztem a kutyabőrös őseim gyűrűnehéz ujját a vállamon, ahogy felállíttattam a bitófát, ahogy aláírtam a vaskezű leveleket, ahogy ostorcsapásokat rendeltem el. Egy időre megoldott ez mindent, rend volt és fegyelem és minden a saját medrében reszketett. Csak azt az átkozott suttogást ne hallanám. Egyik este áthívtam a szomszéd uraságot. Elővettük a nemzedékeken át tartogatott borokat. Nem tudtuk eldönteni, hogy megsavanyodtak-e időközben, vagy csak tovább érlelődtek. (Azt hiszem, sok dologgal lehetünk így.) Elpanaszoltam neki a szilvafáimat, a gyönyörű, gyönyörű szilvafáimat. Nagyon rosszul leplezte a májba forduló mosolyát, majd fölényes jósággal írt fel nekem egy pesti címet: valami vegyszereket árusító szakbolt, talán ott tudnak segíteni. Menjek el valamikor a napokban. Egész éjjel mulatoztunk, kiabáltunk, fennhangon beszéltünk arról, régen milyen jó volt minden. Reméltem, a szolgák majd meghallják, s megsajnálnak, hogy én itt borral a kezemben sírom vissza a jóságukat. Az uraság halkabbra váltott, mondta, jöjjek egészen közel hozzá, az üvegszagú lehelete párát vetett a vállamra, ahogy elmondta, hogy lázadás készül egy másik uraság földjein, és hogy akár még hasznot is húzhatunk ebből, ha ügyesek vagyunk. Lázadás? kérdeztem. Lázadás. Miért lázadnak? Nagyot kortyolt az évszázadokból. Azt mondják, elegük van az elnyomásból. Nem értettem. Nem elnyomás, mondtam, ez a rend. A rendet meg kell tartani. Vállat vont. Csak vigyázzunk, hogy ne csússzanak át ezek az eszmék a mi földjeinkre. A parasztok csak dolgozzanak, eszükbe se jusson, hogy jöhet egy jobb világ, és hogy úgyse számít semmi itt már. Nem válaszoltam. Este, lefekvés után az ágyam, a falaim hajnalig suttogtak.

v. Másnap körbejártam a földjeimet, talán életemben először. Üresek voltak, nem bűzlött rajtuk semmi munka. Istenem, mennyi gyönyörű, megvetetlen föld. Az ember majdnem lelkes lesz tőle. Ez a föld évszázadokig apáról fiúra szállt, és azon a kis, egyre kisebb, szilvafák keretezte részen túl soha nem jutottunk. Mire tartogattuk? Harcoltunk érte, növelni törtünk, a mellkas teknőjében dagadt a büszkeség, hogy a mienk, de nem sütöttük ki soha, az idő fogkemény karmába vette és vijjogva dörzsölte az égnek. Most már öreg vagyok, hogy belekezdjek, szűzfehér csipketerítőt sző a halántékom és kályhát gyújt minden lépésnél a térdem és utódom sincs, hogy rá hagyhassam, hogy lelkére kössem durva kötelekkel, hogy ő csináljon végre valamit, tegye földdé a birtokát. Tovább mentem. A szilvafák a keblükhöz szorították rengeteg gyümölcsük és pirosarcú lányokként ejtették el folyton. A szilvák vértengerként hullámzottak a cselédlányom szemeszínű fűben. Térdig áztam a cefreszagban. Ezt a földet szaténkönnyű napfény és selyemeső simogatja s égbetörő hegyek védik össze-összeakadó nyelvvel és mégse terem rajta semmi, csak egymáson lustán elfekvő gazok. Rájuk akartam kiáltani, hogy keljenek fel, és dolgozzanak. Milyen szép lehetne ez a hatalmas földdarab, fakanalas és nyíltzsebű, az emberek földből születnének és földet harapnának és végül majd földbe takaródznak és még Isten is megirigyelné tőlünk, mert neki csak felhő jutott, soha föld, soha föld. A gazokon bukdácsolva indultam vissza. A házban végre csend volt, a konyhában letörölt homlok és gőzmaszat helyett senki, senki. Lementem a pincébe, magában majszoltam a kaviárt. Úgysem sok maradt már. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy valaki meghasítsa a vásznat az égben.

vi. Nagyot reccsent. Kint egymást takarták ki az elkiáltott jelszavak. Én lovat patkoltattam. Ezek vasvilláikkal az angyalok talpát kaparászták, lekaszálták a félelmüket és nagy kazalba vetették. Begomboltam a kabátomat. Mezítlábas lépteik agyontaposták a macskakövet és nyávogva nyúlt el a sok porfelhő. Legkedvesebb cselédlányomra bíztam a házat, megmondtam neki, én felmegyek Pestre, szerzek valami szert a szilvafáknak, talán az kiirtja a mostanában különös sebességgel elszaporodott élősködőket. Szemében forró, bús tengereket láttam, az őrök, mint a leragadó szemű szilvafáim sorakoztak az ajtó előtt. A koponyám körül hajnalszínű szúnyogként körözött a gondolat, hogy nekem ki kellene mennem beszélni ezekkel, meghallgatni a hordószagú sérelmeiket és megfoltozni az aljukat és velük együtt felvirágoztatni ezt a földet, hálátlan utód helyett az országot hagyva örökösül és a hegyeken hószín habot vetve hullámozna a kenyér és bor és ez egyre hangosabban zümmögött a halántékomban és sehogy sem tudtam lecsapni. Sokáig álltam a pinceajtónál. Torkomban dobogott a gyűlölet.

Amikor visszaértem Pestről, már éreztem, hogy valami kisiklott. Az ajtóhoz léptem, sokáig nem mertem hozzáérni, mint egy szűzlányhoz. Estig forgattam a kulcsot a zárban. Nem is az fájt, hogy kicserélték, hanem hogy azok, akikben megbíztam, akik az ágyamat vetették hozzájárultak mindehhez, hogy a legkedvesebb cselédlányom maga adhatta át a kulcsot, hogy az őrök önként állhattak el az ajtó mellől, hogy én minden igazságtalanságával és megbocsáthatatlanságával együtt tényleg nem tudtam ellenérvet találni arra, amit tettek. Elengedtem a rongyosra rángatott kilincset. Lelopták ezek még a nyakamra akaszkodott, aranyékszeres haragot is. Hátamra vettem az őseimet, kimentem a szilvafák közé. Leültem. A vállamról lelógó hermelinbe beleragadtak a fűbe taposott szívek. Mindig az nyer, aki kicsivel kevésbé igazságtalan.

vii. Most a földem közepén állok és a hét megmaradt szilvafám áll vasvillás őrt körülöttem és harap az eső és szakad a fagy és nézem, ahogy gyújtják a falvakat fel, majd oltják, mint a villanyt, ahogy kaparják a gyöngyfogú ház torkából a becstelenül szerzett javakat és nagyokat öklendezik, ahogy kiengedi magából – bele is remegnek a fagerendák, – és hogy ezek hogyan beszélnek prémet az ostornyomos hátaikra és hogy mindig, mindig jön a helyükre más, fiatalabb, újabb és talpraesettebb, és kérgesednek rajtam a századok és összesúgnak a szilvafák fölöttem és a gazokat az őseim húzzák az ég felé lágy aranykötélen és már olyan puha minden itt és kiáltsátok Urunkhoz háromszor...