Tóth Lujza: Körúti vágóhíd

Akkoriban mindig a sarki henteshez jártam reggelenként, tetszett a gyors kiszolgálás, a rideg közvetlenség, a mélyen dekoltált hentesasszony. Meg hát azért mégiscsak jobban felébresztett a véres hurka, mint a puccos körúti kávé. Annak már az illatától is rosszul voltam. Magyar embernek magyar reggeli. A pulton szemérmetlenül heverésző húsdarabok, mint pici lángok hullámzottak a bőr alá is bemászó melegben, a szédülés kopott festékű glóriát rajzolt fel a fejem fölé, (reggel hétkor máglyahalál), a szemedként meg-megcsillanó kés zöld és sárga szagokat vágott ketté folyton, a forróság, az undorítóan otthonos bűz mocskos, sáros indákban húzogatta a hátát körülöttem, és a fénytől összepiszkolt kisablakon keresztül láttalak, ahogy elsétálsz, és megálltam. Az indák még téged is körbelengtek egy pillanatra, eperlevél keretezte ólom aranyborjú, aztán eltűntél az ablakkeretből. Túl közel álltam a pulthoz, az ingemre fröcskölődött a vér. Lázasan kitámolyogtam a boltból, a véres hurka zsírszagú ízével keveredett a hajadé és egészen rosszul voltam. A szürke, körútszagú hivatalban még órákig remegett a kezem, ahogy kötelességtudatban kiskanállal elkevert unalommal kortyolgattam az írógépet.

Aztán egyre többet láttalak. Néha talán nem is téged, de hasonlítottak rád, és nekem már az is megfelelt. Öntudatlan, üveggolyószemű ikrek. Minden gondolatomba, mindenembe belecsöpögtél, az agyamon szirupos vegyszer folyt egyre széjjel, egészen meg-megcsúsztam rajta. Megkértem a hentesasszonyt, hogy takarítsa le az ablakot. Kelletlenül meg is tette. Olyan szép voltál ilyenkor mindig, olyan értelmetlenül, haszontalanul szép, pedig senki sem ilyen szép reggel, olyan ólomfestékszerűen simult ki az arcod, olyan nagyokat koppant rajta a szeretet és mégse tört össze soha, olyan szűzmáriásan ereszkedtek le a szempilláid, tudod, ikonra illő arcod volt, semmi szürke, semmi szürke. Elképzeltem, hogy egészen rossz dolgokat csinálsz, véreskezű és lemoshatatlan, ütött-kopott és maszatos dolgokat, csak hogy bepiszkítsalak, csak hogy ne legyél olyan bosszantóan, olyan mocskosul tiszta. Ilyenkor nagyon szégyelltem magam. Elhatároztam, hogy egyik reggel leszólítalak, majd nagyon higgadtan és méltóságteljesen szívom a cigarettám a hentes előtt, nem, talán kicsit távolabb, talán a dohánybolt ajtajánál és majd egészen egyszerűen köszönök neked, és te nagyon kedves leszel és nagyon-nagyon csinos és a fémízű, kemény szemeddel mélyen belekaparsz az enyémbe, és nekem nem kell többé látnom semmit se, semmit se. Úgy oltottam le a villanyt este, mintha ajándékot csomagolnék.

Egész éjjel benned fetrengtem, villamosszagú, visító álmok sínei alatt, láttam, ahogy most te állsz a hentespult mögött, és te fejted le a húst egy még nyöszörgő nyulacska gerincének gyöngyeiről, sikoltáshangú poklokat láttam körülötted és te nem éreztél semmit, látszott, hogy téged az egész nem hat meg, sőt még talán kifejezetten élvezed is, a grabancánál fogtad, mint valami gyilkos anya, szakszerűen, biztos kézzel dolgoztál, felnéztél rám a vér és a zsírszag hullámai közül és félholdas, karikás szemed alól hamut és füstös cinkosságot tekerhettem ki, és én csak örültem, hogy végre rámtekintesz. Felébredtem, bambán bámultam a poklos mennyezetet és biztos voltam benne, hogy ennek a nyomát vissza fogom lelni a szemedben, hogy amikor rám mosolyogsz, látni fogom a metszőfogakat, hogy amikor megsimogatom a hajad, csapzott, szürke szőrt fésülök majd. Ez kifejezetten tetszett nekem.

A villamoson remegve tekertem meg a reggeli cigarettám, csakúgy öntöztem a velem szemben ülő lakkcipőjét a dohánnyal. A végén már tocsogott. Elsétáltam a dohányboltig, nekitámaszkodtam az ajtajának. Még innen is érződött a véres hurka szaga. Hideg reggel volt, az ereszek alá sietve gyűltek oda a jégcsapok, mint közönség a színpad alá. Úgy éreztem, talán engem is nézhetnek. Vagy félóráig álldogáltam, már nem is tudom, hanyadik cigimet szívtam. Megéheztem. Tudod, egészen belebetegedtem, hogy nem jössz, hogy pont aznap késel vagy beteg vagy, legyél is beteg, mondom, megérdemled, hogyan lehet így utálni valakit, akit nem is ismersz. Arra gondoltam, előkapom a svájcibicskámat és végzek magammal, hadd lássa meg mindenki, milyen őrületbe tud kergetni egy tisztességes, dolgos embert egy ilyen könnyűvérű nőcske, aki még arra se méltatja ezt az utcát, ha úgy van kedve, hogy végigvánszorogjon rajta. Dühös voltam, éhes és ráadásul késésben is, és mindezek mellett rettenetesen fájt a tüdőm, mintha ültek volna rajta, a bordákat egyenként ropogtatta valami véresszájú istenkutya és még azzal se tisztelt meg, hogy kiköpje. Feladtam, elindultam a hentes felé, megvettem a véres hurkát, a sorsomba végképp beletörődve dörgöltem az arcomra a zsírszagot amikor a fényesre sikált ablakon keresztül mégiscsak megláttalak, siettél, egyik lépést a másik elé dobva és hallgatva a kopogós robbanást, én meg fejvesztve rohantam ki az üzletből, ember- és istenhitben egyaránt megbékülve, és utánad szaladtam. Még épp le tudtam törölni a maszatot a számról, piros is lett az ingujjam.

  – Elnézést!

Megfordultál. Aranymaszatolta ikonarcodon zavar, aztán cukormázas mosoly csurgott végig és nem tudtam többé letörölni, olyan ártatlan, olyan őzikeszemű voltál, bolyhos és tiszta és kész az áldozatra, még késésben is kész az áldozatra, hogy időt szánj egy idegenre, hirtelen egészen megutáltalak, undorodtam ettől az értelmetlen, öncélú kedvességtől, ahogy meggypirosra festette a szádat a jónapot és még utána is nyalogattad a levét, tudod, úgy undorodtam mindig az édes dolgoktól, én a zsírt szerettem mindig, a vért, a mocskot, és te pedig olyan tiszta voltál, olyan végtelenül tiszta, még azt is megkérdezted, miben segíthetsz, csilingelő, szaloncukros hangon, te angyal, te kocsi elé tévedt őzike. Leszúrtalak. Az ingujjamba töröltem a bicskát, aztán elindultam a hivatalba. Hogy merészel bárki ilyen büszkén gyenge lenni.