Varga Lili Tímea: Eper és csoki

Nem szereti a gyümölcsöt. Nekem legalábbis azt mondta. Sokkal szívesebben ropogtat el egy répát, vagy ha már az édeseknél tartunk, mindenekelőtt a csokoládét választaná. De azt tudom, hogy az epret mégis szereti. Egyszer még évekkel ezelőtt egy karácsonyi vásárban kóstolta meg. Én már rég haza akartam menni, vérfagyasztóan hideg volt, mindenhonnan jégcsapok lógtak, de ő akkor meglátott egy tetőtől talpig rózsaszín bódét, tetőtől talpig rózsaszín árussal, és én már tudtam, itt meg kell hogy álljunk. Epret árultak, természetesen csokoládéba mártva, és a horror-árak ellenében sem tehettem semmit, muszáj volt vennünk egy adagot. És természetesen fehércsokoládésat kért, ráadásul laktóz érzékeny, úgyhogy busás felárat kellett fizetnünk. Legszívesebben ordítva elszaladtam volna, rám már nem hat az a két apró kék szempár áhítozó pillantása, ám a nagy tömeg és az orrukat mások dolgába beleütő emberek miatt nem tehettem mást, kifizettem, mert különben mit gondoltak volna rólam? 

Miután drasztikusan lecsökkentette a hitelkártyám egyenlegét, a grabancánál fogva a buszmegálló felé húztam, az epret végig a kezében szorongatta. Hazafelé aztán nem bírta megenni az egészet, majdnem a harmadát meghagyta, így kénytelen voltam én magamba tömni ezeket az üres kalóriákat, csak hogy ne vesszen kárba a pénzem. Természetesen én azóta még kövérebb vagyok, ő pedig nádszálvékony. Igaz, a gyerekként én is az voltam. Majd akkor fog csodálkozni, ha megáll a növésben, és nem lesz ennek már hova rakódnia.

Később, miután megtudtuk, hogy szereti az epret, szereznem kellett, egy epernövényt otthonra, a lakásba. Az írógépem meg lekerült a pincébe, mert ugye csakis annak a helyére kerülhet, ott jó a fény. Locsolni, permetezni persze rajtam kívül senkinek eszébe nem jut, de nem mondhatok semmit, elvégre végre van egy gyümölcs, amit megeszik a gyerek. Hű, de jó!

Legalább nemrég vettem egy virágot, ami szintén odakerülhetett a párkányra. Gyönyörű, mint egy igazi királynő, kékes-lilás színű. A kedvencem. Azt mondták, ne legyen ilyen növény gyerek mellett. Nem felelősségteljes. De nekem már elegem van a felelősségből.

Fél négy. Mindjárt felkel. Rápillantok az eperre. Az idei év első termései. Egy összenőtt eperpár. Ikrek, mondaná. Elrejtőztek az eperlevelek mögött, de éppen észrevettem őket. Óvatosan leszakítom a szárról, nehogy megsérüljenek, és belehelyezem a tálba. Jó lesz uzsonnára.

Már hallom is, ahogy csörtet le a lépcsőn. Miért nem tudja megtanulni, hogy illik halkabban? Lehet, hogy alszom.

Még egyszer visszapillantok a virágomra. Gyönyörű, gondolom, miközben végigsimítom rajta az ujjaimat. 

-A mérgek királynője- hallom a fülemben az árus mézesmázos hangját -pont olyan halálos, mint amilyen fenséges. De gondolom önt inkább az utóbbi érdekelné.- nevetése mintha idáig kísértene. Igen. Leírhatatlanul idegesítő volt. De jó alkut kötöttünk. 

Letépek egy csálén függő szirmot. Rontja az összhatást.

-Mi az? Éhes vagyok.- szólt hirtelen hozzám. Semmi ,,hogy vagy” vagy esetleg ,,szia”. De hát megértem, az evés létszükséglet, a jómodor meg nem. Így én ugye maradtam a cseléd.

-Tessék, eper- nyújtottam át neki a kezemben levő tálat. Én abból úgysem kérek.

Felragyogott a szeme egy töredék másodpercig, miután pedig felfalta az egészet, már keresett is volna mást, de aztán egy fájdalmas grimasszal fordult felém. Az apró kék szemek tágra nyílva néztek rám.

-Mia- lehelte. Nem számít, hogy meghatott-e.