Varga Lili Tímea: Lekapcsolták a villanyt

Lekapcsolták a villanyt. Csak egyetlen, sárga színpadi világítás égett, mely a művésznő sápadt orcájának ügyes színházi trükkel emberibb hatást kölcsönzött. Néma csendben várta a közönség a produkciót, és a kívánt hatás nem is maradt el. Már a művésznő jelenléte is akkora tapsvihart váltott ki, ami még Amerikában sem mindennapi. És még el sem kezdődött a produkció.

Apró bólintással jelzett a kopott családi hangszernél ülő zongoristának, és már el is hangoztak a kezdőakkordok. Üde és dallamos dalt választott, pont ahogyan elvárhattuk tőle.

- Szép a, szép a körtemuzsika, Lengedezik a citromfa… – énekelte természetesen hiba nélkül. Ez volt a család nem hivatalos altatóéneke. Én javasoltam neki.

Amikor befejezte a dalt, az egész előadóteremmé avanzsált nappali megtelt gratulációkkal. Ide-oda forgott a zöld szőnyegen, még egy pohár vízért sem tudott elmenni.

- Hát nem csodálatos? Néha alig hiszem el, hogy az én vaginámon keresztül jött erre a világra. – Anyám könnyes szemmel pislogott a nővérem felé. Alkalmanként hajlamos elfelejteni, hogy Lizi után egy másik gyermek is keresztülszántotta a vaginálát.

- Szerintem is jó volt. Emlékszel, amikor ezt énekeltem az iskolai fesztiválon? – csodálkozva nézett rám, szerintem akkor vette észre, hogy ott állok mellette.

- Igggen, rémlik valami… – hazudta – De édesem, nem tudnál vinni egy pohár limonádét Lizusnak? Nézz csak rá, mindjárt megfullad, és összeesik, akkor meg ki énekelne jövőre a családi karácsonyon?

- Nem is tudom, talán a Kosztolányi Kórus egykori vezető altja… - motyogtam, de csak a hűlt helyének. Már rég az évente ismétlődő gratulációkat fogadta, én meg elindultam az ellenkező irányba, az italospulthoz.

- Hú, de meleg van. Folyamatosan csiklandik a talpam, és úgy innék valamit. – jött oda mellém kedvenc unokatestvérem. Természetesen a legújabb divat szerinti koktélruhát viselte, anyja nagy ellenzésére. Amikor kicsi voltam, olyan akartam lenni, mint ő meg Lizi. Csak úgy tűnik, ez a terv már a születésem pillanatában félresiklott.

- Nem csak te. – mutattam felé azzal a furcsán radioaktívnak tűnő limonádéval teli poharat, amit csak is kizárólag Lizi miatt szereztünk be – a Ványi-díjas szopránunk is megszomjazott.

- Igazán szerencsés vagy. Egy ilyen nővérrel. Sok technikát tanulhattál tőle. Jól is ment neked az éneklés, nem?  Miért hagytad abba?

Megvontam a vállam. Vannak dolgok, amiket nem lehet elmagyarázni.

-   Csak úgy. – feleltem a tekintetemet a cseresznyefa parkettára szegezve. Milyen szép parketta. Mindig is csodáltam, hogy a nagyiék hogyan tudtak egyszerre otthonos, és kifejezetten nyomasztó környezetet kialakítani. Egy sarkot szerettem benne, a fotel mögött, ahol egy fura lópatkó lógott a falon. Oda is álltam visszatérve Lizitől. Éppen csak át tudtam neki nyújtani a poharat, máris kitúrtak mellőle az újabb rajongói.

-    Jaj, egyszerűen varázslatosan énekelted! Biztosan tőlem örökölted. – mondta Vali néni, aki végül széles termetének köszönhetően megszerezte a művésznő melletti helyet. Én mellesleg egyszer hallottam énekelni, amikor Apa meggyőzte, hogy jöjjön el velünk karácsonyi áhitatra a templomba, és olyan hamisan rikácsolt, hogy a pódiumon álló lelkész majdnem rászólt, hogy kiküldje. Anya, akit arrébb tuszakolt korábbi helyéről sorsába beletörődve otthagyta a tumultust, és mellém lépett. Az estétének tökéletességét dicsérte, és néhány évtizeddel később, mikor végre valahára elakadt a szava, úgy éreztem, nem lesz már jobb alkalom megszólalni.

-   Én most jöjjek? – kidülledt szemekkel nézett rám.

-   Te?

-   A nagyinak szánt versel. Tudod, a bögréssel.

Természetesen nem tudta. Persze megbocsátottam neki, mindig megbocsátok, akkor is, ha már egy-két hete készülök az előadásra. Lassan odaáltam a szoba közepére.

-   Mi történik?

-   Ő is készült valamivel.

-   Tud énekelni?

-   Biztos nem lesz olyan jó, mint a nővére.

-   Ő mégis kicsoda?

Jó, persze, az utolsó kérdés csak a fejemben hangzott el, de azon kívül az összeset elsuttogták itt-ott. Színpadiasan körbenéztem, vagyis próbáltam olyan színpadiasan körbenézni, mint Lizi, de csak fáradt pillantásokkal találtam szembe magam. Nagy levegőt vettem, a tüdőm összes léghólyagocskája megtelt oxigénnel, és elkezdtem.

-   De mégis mit csinál? – kérdezte egy halk hang. Nem tudom.

 - Csorba bögre, csörbe görbe - szavaltam, vagyis inkább szavalni próbáltam, de csak makogás lett belőle – göbre, sárga, gödbe… - elrontottam. Teljesen lefagytam, de ha tökéletesen elmondtam volna, akkor sem hallja meg senki. Már rég eltűnt a színpad, senkit sem érdekel a ráadás.

- Szerintem Liziből operaénekes lehetett volna – fordult Anyu felé Vali néni.

Van az a pillanat, amikor már teljesen elég volt. Amikor már nem bírom tovább, és a baj, mint egy árvíz, megállíthatatlanul sodor el mindent.

Kirohantam. Nem láttam semmit, de nem hittem, hogy engem bárki is látott volna. A szobámba mentem volna, de persze a nagyiéknál nincsen saját szobám, ezért hát elrohantam a büdös, de legalább privát budiba, és kulcsra zártam az ajtót. Persze sírtam, de van, amikor a sírás sem segít. Minden egyes könnycsepp után bűntudatom volt.

-   Itt vagy? – kérdezte valaki.

-   Menj el! Hagyjál, tűnj innen! Mindenről te tehetsz, mindenről! Utállak. – ordítottam volna. De nem tettem. Mert nem énekel senki előttem. Mert azok a hangszálak nem játszanak többé angyali muzsikát. Vali néni többé nem furakodhat mellé, és a radioaktív limonádét sem fogja többé senki meginni. És már nem kérdezi senki, hogy itt vagyok-e.

Lekapcsolták a villanyt. Mindenki elment aludni, csak két apró szempár nézi a művésznőt áhítattal. És még el sem kezdődött az előadás.