Varga Nándor: Alföldi szemfedő

Az alkonyat belepte az Alföld teljes területét, mint egy szemfedő. A tanyavilág csendjét csak a távolból felhangzó, kísérteties szélzúgás törte meg, amely a puszta felől érkezett, és a repedezett vályogfalak közé szorult. Ebben a fojtogató magányban állt Szilágyi János háza, ahol az idő egyáltalán nem telt, hanem inkább rétegekben rakódott le, mint a por a soha nem használt ünnepi étkészleten.

János az asztalnál ült. Előtte egyetlen tárgy hevert: egy súlyos, rozsdás kulcs. Ez a vasdarab volt az utolsó kapocs közte és a múlt között, egy olyan élethez, amelyet harminc évvel ezelőtt egyetlen éjszaka alatt égetett fel a makacsság és a bizonytalanság.

A férfi keze megremegett, ahogy ujjait végighúzta a kulcs cizellált szárán. A bőre már vékony volt, mint a pergamen, és a hideg fém érintése fájdalmat okozott. Eszébe jutott a fia, Miklós, aki egykor itt szaladgált az udvaron, és akinek nevetése még most is ott bujkált a gerendák között, mint egy elfeledett visszhang.

Miklós két dolgot szeretett igazán: a juhokat terelni és a lovakat. János még ma is tisztán látta maga előtt azt a napot, amikor a fiú talált egy elkopott, sáros lópatkódarabot az út mentén.

– Szerencsét hoz, apa! – kiáltotta.

Akkor ketten büszkén szögezték fel az istállóajtó szemöldökfájára. János csak legyintett. Nem hitt a szerencsében, csak a munkában és a fegyelemben. Most, évtizedekkel később, a patkó még mindig ott lógott, de a szöge megadta magát, és az acél ferdén, élettelenül meredt a föld felé. A szerencse régen eltávozott a tanyáról.

Emlékezett, amikor még Miklóssal és a feleségével együtt járták a birtokot, etették az állatokat. De arra a napra is emlékezett, amikor tavaly a feleségét is elvesztette. Mindenért magát hibáztatta.

A csendet egy furcsa, éles hang hasította ketté. János felkapta a fejét. Nem a szél volt. Valami más. Valami, ami a gyerekkor mélyéről tört fel. Egy dallam. Bizonytalan, kissé hamis, de összetéveszthetetlen. Egy körtemuzsika hangja.

A férfi érezte, ahogy gombóc képződik a torkában. Miklósnak volt egy ilyen játéka: egy agyagból égetett, madár alakú síp, amelyet a nagyapjától kapott. János gyűlölte azt a hangszert. Túl hangosnak és túl haszontalannak tartotta. Azon az utolsó estén a vita akkor hágott a tetőfokára, amikor Miklós bejelentette, hogy a városba megy, és soha többé nem akar a földdel foglalkozni. János dühében lesöpörte az asztalról a fiú minden holmiját. Az agyagmadár a padlón koppant, majd több darabra tört.

Most mégis hallotta.

Talán az elméje játszott vele, talán a bűntudat kezdett hallucinációkat szőni a sötétségből. A hang nem tágított. Éles és tiszta volt, mintha valaki közvetlenül az ablak alatt fújná.

János felemelkedett. Az ízületei recsegtek, a lábai ólomsúlyúnak tűntek. Az ablakhoz lépett, és elhúzta a kopott függönyt. Odakint teljes sötétség honolt, sűrű és fekete, akár a kátrány, de a holdfény egy pillanatra áttört a felhőkön.

Az udvar közepén egy alak állt. Nem volt magas, inkább vékony, görnyedt vállú. Sötét kabátjának gallérja felhajtva, arca árnyékban maradt. A kezét a szájához emelte, és újra megszólalt a körtemuzsika.

János keze a kilincs után nyúlt, de megtorpant. A félelem és a vágy viaskodott benne. Mi van, ha ez Isten büntetése? Vagy ami még rosszabb: mi van, ha valóban ő az, és neki szembe kell néznie mindazzal a pusztítással, amit hátrahagyott?

Végül lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikordulva nyílt ki, a hideg levegő azonnal megmarta az arcát.

– Ki van ott? – kiáltotta, de a hangja elcsuklott.

Az alak lassan leeresztette a kezét. A dallam elhalt. Az idegen elindult a tornác felé. Ahogy a sárga fénycsóva rávilágított az arcára, János megtántorodott.

Nem Miklós volt. Legalábbis nem az a Miklós, akire emlékezett.

Ez az ember megviselt volt; arcát mély barázdák szántották fel, a szemei pedig üresek voltak, mint egy elhagyott kút.

– Hazajöttem, apa – mondta az alak. Hangja rekedt volt, mentes minden érzelemtől.

Beültek a konyhába. János vizet tett fel a teához, mozdulatai gépiesek voltak. Miklós – mert valóban ő volt az – az asztalfőre ült, pontosan oda, ahol harminc éve az apja trónolt.

A fényben látszott csak igazán a pusztítás. Miklós bal arcán egy hatalmas, fehéres heg húzódott végig, amely furcsán felfelé rántotta a szája sarkát.

– Mi történt az arcoddal? – kérdezte János suttogva.

Miklós keserűen elmosolyodott.

– A város nem volt kegyes, apa. Volt egy verekedés, egy elpattant üveg… Örökre maradt rajtam egy csorba. De nem ez a legrosszabb. A lelkem lett ilyen. Minden, amit építeni próbáltam, szétesett. A gyár, a családom… minden elúszott.

A férfi elővette a zsebéből az agyagsípot. A madár feje hiányzott, a szárnya letört. Roncshalmaz volt csupán, mégis szólt.

– Ezt megtartottad? – ámult el János.

– Ott volt a táskám alján. Minden költözésnél, minden vereségnél. Néha, amikor már nem bűzlöttem a pálinkától, megfújtam. Olyankor csiklandozó érzést keltett a szél a torkomban. Emlékeztetett arra, honnan indultam. Hogy volt egyszer egy otthonom, ahol legalább rend volt, még ha szeretet nem is.

János hallgatott. A szavak úgy vágtak bele, mint a tőrpenge. Rájött, hogy a fia nem bocsánatot kérni jött, és nem is büszkélkedni. Meghalni jött haza. Vagy legalábbis eltemetni azt, ami maradt belőle.

A férfi az asztalon fekvő kulcshoz nyúlt.

– Ez a te szobád kulcsa, Miklós. Harminc éve nem járt bent senki. Minden úgy van, ahogy hagytad. A könyveid, a ruháid… még a poros rajzaid is.

Miklós ránézett a kulcsra, de nem vette el.

– Késő, apa. A szoba már nem az enyém. Én már nem az az ember vagyok.

– Akkor ki vagy? – kérdezte János kétségbeesetten.

– Egy idegen, aki ismeri a járást a házadban.

A dráma ott feszült közöttük az asztalon. Két ember, akiket ugyanaz a vér kötött össze, mégis egy egész életnyi hallgatás választott el. János érezte, hogy ha most nem mondja ki, amit évtizedek óta magában hordoz, a falak végleg rájuk omlanak.

– Sajnálom – suttogta végül.

A szó nehezen jött ki a torkán, mintha kődarabokat kellene kiköpnie.

– Sajnálom a szigort, a pofonokat, a vitákat. Sajnálom, hogy nem láttam a fiút a paraszt mögött.

Miklós szeme megtelt könnyel. A heg az arcán megrándult. Lassan kinyújtotta a kezét, és ujjai hegyével megérintette apja bütykös kézfejét. Nem volt ölelés, nem volt nagy kibékülés, csak ez a törékeny, remegő érintés a félhomályban.

Hajnalodott. A puszta felett vöröses fények vibráltak. Miklós végül elvette a kulcsot, és felment a lépcsőn. Az öreg fapadló csendesen recsegett.

János kiment az udvarra. A hideg hajnali pára átitatta a ruháját. Odalépett az istállóajtóhoz, és ránézett a ferde lópatkódarabra. Egy határozott mozdulattal megragadta, és helyreigazította. Aztán bement a fészerbe egy kalapácsért, és addig ütötte a rozsdás szöget, amíg az acél újra stabilan és egyenesen nem állt.

Talán a szerencse nem tér vissza. Talán az életükön esett csorba már soha nem simul ki teljesen. De amíg a körtemuzsika hangja ott vibrált a levegőben, és a kulcs elfordult a zárban, addig volt remény.

János mélyet szippantott a csípős levegőből, és harminc év után először nem érezte a mellkasát szorító vasmarok súlyát. Az udvar porában ott maradtak a fia lábnyomai, és ez azon a reggelen többet ért minden aranynál.