Visnyovszky Zorka: Arc a tükörben

Ki vagy? – jelentek meg ütemes kattogással a betűk.

A férfi reflexszerűen emelte az írógép billentyűire a kezét. Tehetetlenül meredt maga elé.

==

Mindenki érdeklődését felkorbácsolta a hír, hogy a világhírű pszichiáter pont ezt a betegét támogatja a sok közül, hiszen nem voltak rokonok, sem régről ismert barátok.

-Nagy megtiszteltetés, hogy maga a Főorvosasszony személyesen hívta meg önt a Klinikánkra! – segítette ki izgatott csacsogással az ápoló a férfit a kocsiból. – Más páciensek évek óta várakoznak az üresedésre. Lelkesedése kicsit sem ragadt át a betegre: a férfi semmitmondó arccal nézett szembe új lakhelyével.

Belépve a kapun zöld pázsit hevert a lábuk előtt, az udvarnak pedig hatalmas lombú fák adtak árnyékot. Csupán néhány fehér ruhás ember lézengett körülöttük.

-A legtöbben most a délutáni csoportfoglalkozáson vesznek részt – állapította meg az ápoló, és mindegyiküket név szerint üdvözölte. - Elmegyógyintézetünk a természet nyújtotta ezernyi lehetőséget használja fel. Betegeink gyógyszereit is a kert gyógynövényeiből állítjuk elő. – terelte a hátsó kert felé a férfit. – Epret is termesztünk, ami fontos helyet foglal el a terápiás foglalkozásokon.

A kertkaput feltárva gondos sorban elhelyezett ültetvényeket pillantottak meg, melyeken ugyancsak a páciensek foglalatoskodtak.

Ezután a főépülethez vették az irányt. A krémsárga vakolatú háznak hatalmas ablakai, és egy lépcsős tornáca volt. Belépve a tágas hallba, elhaladtak a lépcsősor mellett, majd egy faragott ajtónál megálltak. Az ápoló bejelentette a megérkezésüket, majd a beteget beinvitálva becsukta az ajtót.

Egy hosszú íróasztalnál, ezernyi akta között találták a pszichiátert. A férfi végig futtatta szemeit a falon sorakozó képeken, és különösen megakadt a szeme az egyik képen. Két, szinte egyforma kislány volt összeölelkezve, hideg, átható tekintetük egy ismerős szempárra emlékeztette őt… megborzongott.

-Köszöntöm végre valahára itt, Thom! Remélem, elnyerte tetszését ez a vidéki légkör. Aktív javulást fog hozni az itt töltött idő, higgye el! – állt fel a papírmunkától a doktornő. - Biztosan elfáradt az út alatt. Azonnal el is kísérjük a szobájába!

Bíztatóan intett a kijárat felé.

A széles folyosó szőnyeggel borított padlója eltompította a lépéseik hangját. Hamarosan megálltak az egyik ajtó előtt.

-Most, hogy végre itt lehet, mindent megteszünk, hogy javulást érjünk el. – simította meg az orvos a férfi karját. – Bátran keressen, ha bármire szüksége van!

Még váltottak pár szót az ápolóval, majd a nő hangtalanul visszament az irodájába.

A faragott ajtón belépve egy hatalmas tér tárult a férfi elé. Kutatva nézett körül, és félénkségét leküzdve kérdezte meg az ápolótól:

-Nem lesznek szobatársaim?

-Ez egy magán lakosztály. Minden betegünknek maximális nyugalmat biztosítunk. – mosolygott a férfi megrökönyödésén az ápoló.

Rövidesen egyedül maradt az otthonos lakban, a kezében az egyenruhával, amit magára húzva ezután ő is csak egy lesz a többi beteg közül.

Nem volt sok magával hozott tárgya, amit elhelyezhetett volna, csupán egy vékony, féltve őrzött kötetet szorongatott, amit ki is állított a komódra. Egy regény volt, és az egyetlen kézzel fogható dolog, ami megmaradt a ködös múltjából. Ha felnyitotta a gyűrött borítóját, és fellapozta a megsárgult oldalakat, egy pillanatig annak az elveszett embernek érezhette magát, aki lehetett egykor. Aki egy nyári napon buszra szállt, hogy elfeledje pár napra fáradságos üzleti munkáját, de egy végzetes balesetben majdnem életét vesztette. A kórházban pedig úgy ébredt fel, hogy a csomagjai mellett a múltját is örökre elveszítette.

Ezért kitalálta magának ezt a lehetséges történetet, amit minden nap lejátszott magában, és ennek tudatában hajthatta álomra a fejét.

Az illatos paplanba burkolódzva ébredt, mikor kopogásra lett figyelmes. Egy nővér lépett be az ajtón, és szívélyes mosollyal köszöntötte.

-Remélem, kipihente magát. – indult az ablak felé, hogy kihúzza a függönyöket. – Ma bele is kezd a terápiába.

Ecsetelte a nő, és egy fatálcát helyezett le az éjjeli szekrényre.

-A kezelő orvosai a tüneteit figyelembe véve, tartós emlékezetvesztésre az alábbi gyógymódot rendelte el: reggel és este egy pohár eperteát kell meginnia. – mutatott az üvegpohárra a nő. – Húsz perc múlva kezdődik a reggeli, addig készüljön el, és igya meg a teát.

Thom még öltözés közben is a furcsa italt méregette, mikor a tükör mögötti falon egy kicsiny képre lett figyelmes. Egy fiatal kislány arca tündökölt a szemei előtt. Hófehér bőréből felragyogtak tengerkék szemei, és e különösen tiszta tekintet hatására megmagyarázhatatlan hideg borzongás futott végig a gerincén.

Délután a terápia következett, ami az eperültetvényeken végzett munka volt.

A vacsora előtti szabadidőben sétálni ment a kertbe, és mintha szökni akarna, gyorsan a vaskerítéshez sietett. Nem is régen, ezen a kapun lépett be ide először, és már akkor is feltűntek neki a hatalmas fák. Megmaradt benne a kislány hideg tekintete reggelről, és szinte rögtön ki is szúrta a fényképen szereplő, csavart törzsű fa pontos mását.

A ma látottak nem hagyták nyugodni.

Minden éjszaka ugyanazt álmodta, de szokásosan megszakadt a kép egy mozzanat után. Egy arctalan ember közelített felé, és miközben szavakat formált sötét szájából, hatalmas markával felé nyúlt - szinte érezte a nyakán a reszkető ujjainak markolását. Egy szót sem bírt kinyögni, pedig ordítani akart egy nagyot.

Ma éjjel se álmodott tovább, hirtelen kipattantak a szemei. Mintha valami kaparászást hallana… Kibújva a takaró alól, közelítette meg a régi szekrényt. Egér után kutatva túrta fel a régi tárgyak tömkelegét, de az újabb hangok ráébresztették, hogy nem egy éhes rágcsálóval van dolga. Kopott textilekkel letakart tárgyat markolt meg, ami alól éles kattanások hangzottak fel. Az asztalra tette a nehéz tárgyat, és miután lekapott egy lyukas terítőt róla, elébe tárult a látvány.

Egy poros írógép állt előtte teljes valójában. Egy megsárgult lap kandikált ki belőle, rajta betűk sokasága állt egymás mellet. Vajon hány éve várakozhat itt?

Mielőtt eltöprenghetett volna ezen, megmozdult az egyik billentyű. Magától.

Az eddig is hallott kattanások hangzottak fel, majd újabb véletlenszerű betűk után végre egy értelmes szó is megjelent a lapon.

-Köszönöm! Végre újra meghallgat valaki!

Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Ez a gép most magától ír?!

-Ne félj! Nem szállt meg egy démon se. Csupán kíváncsi természet vagyok. A nővérem is mindig ezzel jött…

Mint a vízfolyás, úgy jelentek meg egymás után a szavak.

-Kérlek! Írj vissza!

Thom számára egyszerre félelmet keltő ez az egész, de közben annyira sok talányt rejteget! Ujjait a kopott betűkre tette, és lenyomta azokat.

-Mi történt veled?

A válasz hamarosan jött is.

-Leírhatatlanul sok minden. Például egy írógépbe vagyok zárva, és évekig koszos rongyok között kellett kibírnom. De most megmentettél!

-Hogy kerültél oda be? És milyen voltál előtte? – próbált rájönni a megmagyarázhatatlanra.

-Vicces, ugye? Mintha én lennék ennek a gépnek a mozgatórugója! Pedig egyszer én is csak egy kislány voltam… - kezdte írni. - A kertben szaladgáltam, a nővéremmel. A kedvenc ruháimban jártam iskolába, ahol mindig leszidtak, mert körzővel véstem a padba. Télen pedig csúszkáltam a tó befagyott jegén. Még emlékszem, a nővérem hogy féltett! Aztán…

Thom feszülten figyelte a billentyűket, de azok abbahagyták a kattogást.

-Aztán? Mi történt veled?

-Vége lett. Többé nem mentem iskolába, nem csúszkáltam többet a tó jegén. Itt ragadtam.

-Ki juttatott ide? Ha ezt tette veled, biztos vagyok benne, meg is tudja szüntetni. Meg kell keresni! Tudnia kell, milyen érzés neked ott! Ha tudná, nem tette volna ezt veled!

-Olyan régen volt. – írta a gép. – Tényleg megkeresnéd nekem? – hitetlenkedett.

-Igen. De akkor mesélj el mindent, amire emlékszel arról a napról, amikor ide bezártak. – a férfi kíváncsiságát komolyan felkorbácsolta ez a beszélgetés.

-Inkább most Te mesélj. Ki vagy? Tudni szeretném, kit avatok a bizalmamba.

Tehetetlenül meredt maga elé a férfi. Ujjai görcsösen ütötték le a betűket.

-Thom vagyok. És azért vagyok itt… nem emlékszem semmire a múltamból. Itt kezelnek.

-Látom, nehéz helyzetben vagy… Én is szeretnék segíteni neked.

-Köszönöm. De most te mesélj el mindent!

-Vidéken éltünk a nővéremmel és apuékkal. Egy csodálatos nagy kertünk volt, tele gyümölcsös fákkal, szamócával… Imádtam az epret, mielőtt anyu lekvárt csinált volna belőle, jó sokat elcsentem a kamrából. Nem engedték, hogy segítsek a szüretelésben, rendszerint elvágta az ujjaimat a levelek apró kis tüskéje. Már úgyis tele voltam ragtapaszokkal. Mindenhova felmásztam.

A nővérem… igazából ikertesók voltunk, de ő mindig úgy vigyázott rám, mint egy nagytesó. Szóval, mindig együtt játszottunk, bár ő ügyetlenebbül mászott fára, mint én. Egy téli napon eszembe jutott, milyen jó lenne arról a hatalmas fáról körbe kémlelni a tájat, ami az erdő szélén állt. A tesómat nem hívtam, mert ő biztos nem lett volna benne olyanba, amit anyuék nem engednek meg. Így egyedül kapaszkodtam fel a kopasz faágakon – a látvány gyönyörű volt, viszont a jeges, zúzmarás faágon, amin álltam, megcsúsztam hirtelen, és lezuhantam.

Thom most ébredt rá, hogy végig a vörös ruhás kislánnyal képzelte el az eseményeket, melyeket a gép leírt. Az este látott hatalmas fáról szinte szeme előtt látta lepottyanni az ijedt lányt. Legszívesebben odarohant volna hozzá… de ez mind csak a képzeletében zajlott le.

A férfi szinte úgy érezte, mintha filmet nézne, így lázasan kívánta a folytatást.

-Mi történt? Megsérültél?  

- Elsötétült minden… az utolsó, ami megmaradt, hogy egy ismeretlen férfi vonszol. Fájdalmasan grabancon ragadott, elcipelt és a földre dobott. Mondott valamit, de nem is várt választ. Szabadulni akartam, ezért a körmeimmel karmoltam, ahol értem. Felsértettem az arcát, vérezni kezdett.

Thom végig simított az arcán. Ujjai alatt begyógyult, mégis fájó karmolásokat érzett.

-Mikor meglátta a vörös folyadékot a kezén, teljesen megdermedt. Kihasználva ezt, megragadtam egy letört jégcsapot és beledöftem. Hatalmasat kiáltott, majd megmarkolta a nyakam, és csak szorította…

Thom észrevette, hogy nem fér több szó a lapra, felállt, hogy új lapot keressen. Felnézve szembe találta magát a tükörképével. A tükörben azonban nem egyedül állt: válla felett feltűnt a doktornő. Hideg, kék szemei pont úgy ragyogtak, mint a fényképen szereplő kislányé. Ugyanaz a tekintet volt… csak évtizedekkel később.

A nő szembefordult vele.

-Ugye, még mindig fáj?

Mellkasába hirtelen, kibírhatatlan fájdalom nyilallt.