Visnyovszki Zorka: Csorba valóság

⁃        Isten veled, Liza.

A közösség visszhangként ismételi a szavakat, melyet egy különös dallam tör meg. A körtemuzsika hangja tisztán cseng, melyet a hagyomány szerint a vallási vezető, azaz apám szólaltat meg.

Az idősek imára kulcsolják kezüket, az égre szegezik tekintetüket - ők bizonyára már látni vélik a lányból kiszivárgó tisztátalan lelket.

⁃        Most már felkelhetsz, Éva. Köszöntünk téged, e közösség tagjaként.

A lány felkel, és végignéz új környezetén.

⁃        Ki ő? Nem ismerem! – egy ártatlan gyerekhang elfojtott pisszegésbe fullad, miközben a befogadott keresztülhalad a tömegen. Teljesen máshogy fest, mint mi. Zavartan kerüljük a tekintetét.

⁃        Gyere közelebb! - tárja felé kezeit az apám, majd felénk fordul.

⁃        Azért gyűltünk ma össze, hogy tanúi lehessünk eltévedt testvérünk befogadásának.

Ezzel kezeibe veszi a közösségünk legfontosabb jelképét - az ezüst nyakláncon függő lópatkó medált, amit az idegen nyakába is akaszt.

⁃        E medál jelképezi a reményt, mely segít a helyes útra térni. Ne feledd: a legnehezebb időkben is készek vagyunk segítséget nyújtani neked – teszi vállára kezét, majd a közösséghez fordul. - „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.” A mi feladatunk a csorbát kiköszörülni - fontos és megtisztelő feladat.

Az apám bátorító mosolyával, és átható szemeivel szinte kutat a tekintetekben.
Hálaadó énekkel folytatjuk a szertartást, miközben az ég felé emeljük összekulcsolt kezeinket. Az átszellemült arcokat nézve biztos vagyok abban, hogy mindenki azt a szent bizsergést érzi
belülről, amit én is.

Elmélyülten suttogom az esti imámat, mikor megrezzenek az ajtó nyikordulása miatt. Gyorsan hátra fordulok, és mikor felismerem a már viseletbe öltözött idegent, még mindig nem akaródzik a szemébe nézni.

⁃        Szia. Lelle vagy, ugye jól emlékszem? – kérdezi csendben. - Nem szeretnélek zavarni, csak anyukád mondta, hogy ebben a szobában szállásoltok el. Én... Éva vagyok.

Éva - az esendőség, az élet folytonosságának ígérete. A közösségben mindegyikünk neve fontos jelentést tükröz.

Az eddig földre szegezett tekintetemet feljebb emelem, mire szemem találkozik egy meleg barna szempárral. Nem is annyira ijesztő, mint ahogy az idősek lefestették előttünk, milyen is egy romlott ember tekintete.

⁃        Gyere beljebb - válaszolom.

Vacsoránál a szokásos gyerekzsivajt most felváltja a dermesztő csend. Az öcsém kérdésével azonban felbolygat mindent.

⁃        Milyen bűnt követtél el, Éva?

⁃        Kicsim, megmondtam, hogy ilyet nem kérdezhetsz. Éva még nem áll készen arra, hogy meséljen nekünk. – mondja gyengéden anyám, és félve néz apámra, mintegy megerősítést kérve.

⁃        Pontosan. Nem tenne még jót a régi sebeket feltépni - helyesel apám színlelt mosollyal.

Lefekvés előtt elkalandoznak gondolataim a mai napról. Tulajdonképpen Éva volt az első olyan ember, akivel a kinti világból találkoztam. Vajon milyen lehet ott élni?

⁃        Tudsz segíteni? Ez a ruha… rám szorult! – rángatta kétségbeesetten a cipzárt az új lakótársam.

⁃        Persze! Hogy tetszik a viseletünk? – kérdeztem, de a lány meggyötört arcát látva csak elmosolyodom. - Én a  harisnyával vagyok így, csiklandik tőle a lábam. De meg lehet szokni.

⁃        Megszokni? – néz vissza rám. – Talán majd egyszer.

Miután Évát megszabadítom a viselet karmaiból, hiába próbálom elkezdeni a nap végi hálaadást, a kíváncsiságom hatalmába kerít. Sosem jártam még a falunkat határoló erdőn túl – Ő viszont onnan jött. Milyen lehet az a világ, ahol mindenki úgy öltözik, úgy viseli a haját, ahogy kedve tartja?

Mikor hálóköntösben belép az alvószobába, azon kapom magam, hogy semmit nem köszöntem meg még a mai napból. Felhagyva kísérletemmel fordulok Éva felé, aki miután magára húzza a paplant, kíváncsian felém fordul.

⁃        Tudom, hogy kockázatos egy olyan világról érdeklődnöm, ami kivetett téged… legalábbis apa ezt mondta – suttogok. – De érdekel a hely, ahonnan jöttél.

⁃        Nem a világ vetett ki, hanem az emberek. A nagynéném, aki ide juttatott, elhitette velük, hogy bűnös vagyok.

⁃        Bűnös?

⁃        Nem úgy működtem, mint ahogy ők azt elvárták volna. Nem tudtam komolyan venni a szabályaikat, mert nem azt tették, amit mondtak. És ezért nem tudtam beilleszkedni közéjük.

Szavain addig gondolkozok, amíg el nem nyom az álom.

Reggeli előtt, mikor a szokás, hogy sorra beszámolunk arról, ami éppen foglalkoztat minket, felteszem a kérdést, ami előző este óta nem hagy nyugodni.

⁃ Honnan tudhatjuk, hogy valaki tényleg azt gondolja, amit kimond? - nézek körbe. - Ti nem érzitek néha azt, hogy amit cselekszünk, nem ugyanaz, mint amit gondolunk vagy kimondunk?
Apám elfordítja rólam a tekintetét, kissé tétován válaszol.

⁃ Nincs mit észrevenni. Mert köztünk ilyen nem lehet! – szögezi le. - Mások előtt ezt a gondolatot ne is hangoztasd.

Furcsán veszem észre az elégedetlenséget magamban.

⁃        Éva, mondd bátran, amit érzel! – vált gyorsan témát apám.

⁃        Ki leszek azután, hogy a vétkes lélek eltávozott a testemből?

⁃        A kétségeid csak eltántorítanak a gyógyulásodtól. A rendszeres imádkozás mindig segít a kételyek megszüntetésében – ajánlja a bevált receptet. - Elnézést, mennem kell. A mai napnyitóra kicsit jobban fel kell készülnöm. Egy kellemetlen dologról kell beszélnem… – sóhajt. – Mindenki legyen pontos!

A napnyitón Apám szavai eljutnak hozzám, de nem fogom fel őket.

A reggeli beszélgetésünk üresen visszhangzik bennem. Mindenki a mellettünk lévő padsort szuggerálja, amiben a szokásostól eltérően egy hely üresen maradt.

⁃        Minden testvérünknek megadom az esélyt, hogy közelebb kerüljenek az Úr kegyelméhez. Ám, ki kérdőre vonja az Ő hatalmasságát – mondja nyugodt hangon – többé nem tartozik közénk!

⁃        Korábban is volt ilyen, hogy kiközösítettek valakit a közösségből? - firtatja Éva.

⁃        Őszintén, eddig nem tűnt fel, de volt már egy-két testvér, aki hirtelen eltűnt a faluból.

⁃        Nem mondták meg, mi lett velük?

Gondolkozva rázom meg a fejem.

⁃        Ha valakiben felmerül valamilyen bizonytalanság a hittel kapcsolatban, már nincs is keresnivalója itt? - vált hangnemet Éva.

⁃        Apa mindent megtesz a testvérekért! - nézek haragosan rá. – Hiszen téged is befogadott!

Éva kérdőn néz a hirtelen felindulásomra.

⁃        Hogy is juthatott ilyen eszedbe? - kérdezem. - Ha így folytatod, mehetsz vissza oda, ahonnan jöttél!

⁃        Nem is tudod, hogy ott milyen élni! Te csak ezt a… semmit ismered - mutat körbe. - Én már azt hittem, hogy te is látod igazából, ami itt körülvesz. De tévedtem.

Miközben ellép mellőlem, visszanéz rám.

⁃        Egy dologban reménykedek az óta a nap óta, hogy ide küldtek. Abban, hogy egyszer visszajuthatok oda, ahonnan jöttem!

Lefekvés előtt akaratlanul is összefutunk az alvószobában.

⁃        Ne haragudj, hogy erősködni próbáltam - jön közelebb az ágyamhoz Éva. – Megértesz engem. Ugye?

⁃        Kérdőn vonom össze szemöldököm.

⁃        Eddig azt hittem, a kinti világban mindenki sokkal képmutatóbb. De ebből a világból nem kérek többet. Elmegyek.

⁃        Mégis hogy tervezed? - tudakolom.

⁃        Segítesz kiszökni? - kérdezi.

Segítsek? Szembe szegülni apámmal és a közösséget cserbenhagyni felfoghatatlan bűnnek számítana!

⁃        Csak ártanék neked ezzel! – próbálok érvelni, de Éva figyelmen kívül hagyja a szavaimat.

⁃        Te biztos tudod, hogy lehet kijutni innen!

⁃        Csak a már felnőtt korúak szoktak kimenni nagyon ritkán. Valami titkos lejáratuk lehet… és sejtem is, hol.

Vacsoránál alig tudom rejtegetni az izgalmamat. A családi beszélgetés viszont teljesen elfeledteti a kalandunk okozta várakozást bennem.

⁃        Lelle, tudod, most már egészen érett nővé értél. Te vagy a testvéreid példaképe… és a mi reménységünk is - kezdi anyám. - Tudod jól, a hagyományok szerint mivel jár az, hogy te vagy a legidősebb.

Tágra nyílt szemekkel nézem őket.

⁃        Téged illet a megtiszteltetés, hogy vallási vezető váljék belőled. Te leszel az utódom! Ez fontos dolgokkal jár együtt. – mosolyog apa.

⁃        Apád még az Úristennek hála jó sok évig maradhat eme tisztségben. De el kell kezdened e szentséges cél felé vezető út kitaposását. Családot kell alapítanod – közli anya nemes egyszerűséggel velem.

⁃        Természetesen nem adjuk a kezed oda bárkinek. De már vannak jelöltjeink… mindenesetre barátkozz meg az ötlettel.

Mozdulatlanul emésztem a hallottakat.

⁃        A napokban kezdjük az esélyes családok látogatását. Fel kell készülni, nagy menet lesz, de minél hamarabb meg kell állapodnunk valaki mellett!

Szótlanul bólintok, és próbálom nem kimutatni a lelkemet eluraló kétségbeesést.

Hangtalanul kilépünk a dermesztő éjszakába. Nem nézünk hátra, csak a búvóhelyül szolgáló erdős részt tartjuk szem előtt. Mielőtt viszont eggyé válnánk a sötétséggel, visszafordulok: a ház, ami a boldog gyerekkorom helyszíne volt, most ködösen dereng előttem. Megborzongok.

⁃         Gyere! - mozdít ki a merengésből Éva. Vagy talán a búcsúzásból?

Némán kikerülöm, és szinte rohanva átveszem az irányítást. A nyirkos avaron időnként megcsúszik talpam, de teljes figyelmemmel a kis szakadékot keresem. Azt a meredek részt, amitől mindig is távol tartottak minket.

⁃        Ez az? Biztosan? - int a mélység felé.

Bólintok egyet.

⁃        Itt le. És utána csak egyenesen…. Ott egy kapu lehet. Be lesz zárva, de itt a kulcs – nyújtom oda.

⁃        Hálásan köszönök mindent. Tényleg.

Éva szorosan magához húz.

⁃        Tudod, mit beszéltünk meg. Te csak az ágyad mellett találod a nyakláncot, engem viszont… elnyelt a föld. - néz a szemembe, és kezembe emeli a medált.
Reszketek, de nem biztos, hogy a hidegtől, miközben leereszkedik a meredek sziklafalon. Majd ugrik egyet… és már a lehető legközelebb van ahhoz, hogy újra kint lehessen.

⁃        Isten veled! - intek a karommal utána.

Ekkor fullasztóan rám telepszik egy gondolat. Itt egy olyan élet vár rám, amit már rég eldöntöttek, hogyan kell élnem. Tényleg mindennek így kéne történnie?

Imádkozni kezdek.

⁃        Mutass utat a kijelölt jövő és az ismeretlen között – suttogok remegő ajkakkal, majd próbálom kifürkészni Éva távolodó alakját.

⁃        Várj, Éva! Én… várj meg!

Utoljára visszanézek. A gomolygó feketeségből mintha hallanám, ahogy a nevemet harsogják felém. Még van lehetőséged visszafordulni…

Kiszakítom nyakamból a lópatkó medált, és a másik nyaklánccal együtt a mélységes szakadék elé helyezem a földre.

Utoljára tudomásul veszem a jelentését: remény. Nem tudtam idáig, de ez a szó üresen kongott bennem. Most viszont új jelentést kapott: reményt, hogy legyen erőm a saját érdekemet előrébb helyezni.

Ezzel a szakadék szélére állok, óvatosan leereszkedek és egy nagy ugrással én is az új életem felé lépdelek.