Wagner Júlia: Hekaté kulcsa

A drámacsoportunk régóta készült az Athénban megrendezésre kerülő 2026-os Dionüszosz-ünnepre. Nyolc lelkes, keményen dolgozó fiatal várta, hogy újra megmutathassa a közönségnek, hogy milyen innovatív a csapata, ami mögött nem más állt, mint a világhírű – és kétszeres Oscar-jelölt – rendező, Nikolas Kappelis. Olyan víziói, tervei, ötletei voltak, mint senki másnak a görög színház- és filmszakmában, és határozott célja az volt, hogy a világhírnévbe minket is belevonjon.

Az elmúlt két évben mi vittük el az ünnep fődíját; ezért, valamint az egyre növekvő konkurencia miatt mindannyiunk vállára súlyos teher nehezedett, abban azonban nem kételkedtünk, hogy idén is mesésen fogunk szerepelni.

Valami azonban történt. Kiderült valami, aminek lehet, hogy nem kellett volna napvilágot látnia.

*

Egy forró athéni este volt, mindössze két nappal az ünnep kezdete előtt. A Dionüszosz Színház nézőterén ültünk pár csoporttaggal, és a stábot néztük, akik az utolsó simításokat végezték a színpadon. Már meg sem lepődtünk azon az aprólékos, precíz és csodaszép munkán, amivel minden évben biztosították, hogy mi, színészek a lehető legjobban érezzük magunkat az előadásunk közben. A színpadot korinthoszi oszlopok, maszkok, vésetek és lópatkók díszítették. Az ókori minta alapján kialakított nézőtéren rajtunk kívül csak egy-két másik csapat lézengett. Csak nekünk nem volt épp jobb dolgunk.

Körbefordultam, hogy megnézzem a társaságunkat. Hatan ültünk a színpaddal szemben – két fiú, Vaso és Yannis lelépett a városba, hogy bevásároljanak –, a csapatunk azonban sokkal több emberből állt. Görögország egyik leghíresebb fiatal drámacsoportja voltunk, sok szponzor állt mögénk, így megtehettük, hogy saját díszletest, jelmeztervezőt, koreográfust és sminkest használjunk. Tudtuk, hogy ez nem mindenkinek adatik meg, így igyekeztünk értékelni őket.

Megakadt a szemem Zinovián, aki kimaradt a beszélgetésből, és némán telefonozott. Először nem láttam bele túl sokat.

A színpad túlsó oldaláról egyszer csak Nikolas, a rendezőnk jelent meg.

– Mi újság, fiatalság? – Mindig is a gyerekeinek nézett minket, holott alig volt húsz évvel idősebb nálunk. – Milyen érzéseitek vannak az előadással kapcsolatban?

Mindenkit meghallgatott, ugyanis mindenkinek volt valami mondanivalója. Ilias ideges volt, mint mindig, Rania alig várta a szombat estét, Corinak kezdett honvágya lenni. Szóval mindenkivel a szokásos. Egyedül Zinovia nem szólt egy szót sem, továbbra is a telefonját babrálta. Nikolas is láthatta rajta, hogy ebben a beszélgetésben nem kíván részt venni, ugyanis nem kérdezte ki őt is.

Miután Nikolas távozott, összeszedtük a holminkat, és elindultunk a fiúk után a városba.

Estére egy közös iszogatást terveztünk az egyik strandon; az ilyesmit a világért sem hagytuk volna ki.

Meglepetésünkre a fiúk nemcsak boltba mentek, hanem találtak is egy számunkra megfelelő zugot a parton. Mindenki elhelyezkedett, vagy a földön, vagy a strandon talált napágyakon.

Én Zinovia mellé ültem, leginkább azzal a reménnyel, hogy kiszedhessek belőle valamit az este folyamán. Sem a színházban, sem a partra vezető úton nem szólt egy szót sem. Vagy a telefonját nézte vagy zenét hallgatott, miközben a távolba meredt.

A parton sem volt sokkal beszédesebb. Már ott voltunk pár órája, feloldódott a társaság, a lányok elmentek kagylót keresni, a fiúk pedig úgy döntöttek, hogy megmártóznak a hideg vízben, egyedül David maradt velünk, aki hortyogva feküdt a homokban.

– Zino, nincs valami, amit szeretnél elmondani nekem? – súgtam neki hirtelen. Kissé megrettent attól, hogy hozzászóltam. – Hallgatag vagy, alig ismerek rád.

Ő volt a darabunk főszereplője. Talán ezért ijesztett meg, mert pont a mi határozott, hangos és talpraesett Zinónk csendesedett el két nappal az előadás előtt.

Felállt a nyugágyról, és a kezét nyújtotta. Azt akarta, hogy kövessem.

Kissé távolabb mentünk Davidtől, és megálltunk, ahol már senki sem hallhatott minket. Zino a tengert nézte. Aztán a haját babrálta. Aztán a körtemuzsikát mintázó nyakláncáért nyúlt, amit máig nem tudok, hogy miért hordott. Rám nem nézett.

Leültem a homokba, jelezve neki, hogy nem sürgetem. Leült mellém.

– Történt valami – súgta halkan, a hullámok moraja szinte teljesen elnyomta a hangját. – És nem tudom, hogy elmondhatom-e bárkinek is. Tönkretenném…

Nem folytatta. Bátorítóan a hátára tettem a kezem, de nem sürgettem.

– Nem tudom elmondani – bökte ki végül, miközben feloldotta a telefonját, és megnyitotta a galériát, hogy megkeressen valamit. Rányomott egy videóra, a kezembe adta a készüléket, majd elfordult.

A számhoz kaptam a kezemet, miközben a felvételt néztem. Nem hittem a szememnek. Rémülten néztem fel Zinoviára.

– M-mi ez?

– Két hete történt. Egy házibulin. Nem is tudom, mit keresett ott, nagyrészt egyetemisták voltak.

Ismét megnéztem a videót. A gyomrom görcsbe szorult, ahogy újra szembesültem a valósággal.

A videón ugyanis a rendezőnk, Nikolas volt látható, ahogy egy lányt fogdos. Zinót. A mi Zinónkat.

– Ki az a beteg állat, aki ezt levideózta?

– Az egyik évfolyamtársam, aki épp részeg volt, és a haverjával poénból benyitogattak a hálószobákba. Utólag küldte el, hátha teszek feljelentést. Azt mondta, törölt minden másolatot, hogy nála ne legyen meg.

– Miért nem tettél semmit azóta?

– Mert mit tegyek, Flo? – tárta szét a kezét reményvesztetten. – A törvény szerint nem tett semmi súlyosat. Csak akarta, hogy lefeküdjek vele, aztán a fiúk félbeszakították. És különben is, a faszi egy Oscar-jelölt rendező. Ha előjövök ezzel az üggyel, senki sem fog hinni nekem, azt fogják gondolni, hogy csak figyelmet akarok. Hogy a főszerep nem volt elég.

– Zsarolt?

– Próbált. Azt mondta, hogy két héttel az ünnep előtt is tudna jobb színésznőt találni helyettem. A fiúk szakították félbe, aztán mégis maradtam a darabban. Ezután úgy csinált, mintha semmi sem történt volna.

– Istenem, Zino… – A hajamba túrva meredtem magam elé. – Tud a videóról?

– A fiúk tagadtak mindent. Próbált erőszakoskodni velük, de nem köptek.

Továbbra is a tengert néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy szólnunk kell valakinek.

– Nem jöhetek ezzel elő most – mondta Zino, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Elrontanám mindenki számára az ünnepet.

A darabunk címe Csorba remény volt. Nem Nikolas írta, de valahogy kezdtem elidegenedni az egésztől. Nem érdekelt az ünnep, kétszer már megnyertük. Azt akartam, hogy Zino elégtételt kapjon. Hogy ne egy ilyen rendező árnyékában kelljen leélnie az életét.

– Szerintem azzal rontanánk el a dolgot, ha nem mondanánk semmit. És ha mással is csinálta ezt?

Zino néma maradt.

– Amúgy te döntésed, Zino. Ha nem akarsz előjönni, akkor én sem mondok semmit.

Vett egy mély levegőt.

– Mondjuk el a többieknek. Most.

Visszamentünk spontán táborhelyünkre, és visszahívtunk mindenkit, valamint felébresztettük Davidet, aki nem rakta össze, hogy komoly megbeszélés lesz, és csak annyit tudott mondani, hogy csiklandik a talpa a homoktól.

Mind leültünk, ugyanoda, ahová korábban, jókedv azonban most senki arcán sem volt. Mindenki rájött, hogy ez nem egy boldog beszélgetés lesz.

Zinóra néztem, aki ezúttal meglepő módon tétovázás nélkül beszélni kezdett. Elmondott mindent a házibuliról, Nikolasról, a videóról, és arról, hogy a férfi zsarolni akarta, csak két srác félbeszakította őket. Azt is hozzátette, hogy Nikolas miket mondott neki, amiket a videón nem hallani.

A többiek arca minden szóval egyre rémültebb lett. Zino felajánlotta, hogy megmutatja a videót, de Ilias azonnal megállította. Mind hittünk neki, és nem vártuk el tőle, hogy közszemlére tegye azt, ahogy Nikolas megpróbálta kihasználni őt.

– Két lehetőségünk van – összegezte a dolgokat Cori, miután Zino végzett. – Vagy felmegyünk a színpadra, és úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna…

A fiúk fujjogni kezdtek.

– …vagy kitálalunk mindenki előtt. Még az előadás előtt.

– Mindenki előtt? – rökönyödött meg Vaso. – Biztos, hogy Zino akarja ezt?

Zino bólintott.

– Dobjuk az előadást a fenébe – szólalt meg Yannis. – Én ezek után nem akarom ezt a szar alakot mosolyogni látni. Kétszer nyertünk, legyen elég.

Mindenki bólogatott.

– Szerintem szavazzunk, csak a biztonság kedvéért – szólt Rania. – Tegye fel a kezét, aki fel akarja nyomni ezt a gazembert!

Nyolc kéz emelkedett a magasba.

– Köszi, srácok – mondta halkan Zino.

– Ez a legkevesebb, amit tehetünk ezek után – mosolygott rá Rania.

Éjfélig a parton maradtunk, és a másnapon ötleteltünk. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy minél nagyobb nyilvánosságot akarunk a dolognak. Azt is sejtettük, hogy Nikolasnak nem ez volt az első próbálkozása fiatal lányoknál.

Miután mindent pontosan megterveztünk, két taxival visszamentünk a szállásunkra. Amíg Zino mellett utaztam, a kezét fogtam. Ő volt a legbátrabb közülünk.

*

Az öltözőben, nagyjából öt perccel az előadás kezdete előtt a szokás szerint csináltunk egy közös képet a jelmezeinkben. Azt azonban mind tudtuk, hogy ez az előadás nem lesz megszokott.

Amint elhúzódott a függöny, Nikolas és a stábunk meglepetésére nem Zino állt a színpadon, hanem mi, heten. Zino egyelőre a színfalak mögött maradt.

– A drámacsoportunk nevében szeretném bejelenteni, hogy a mi előadásunk elmarad – kezdte Rania. – És nem kívánunk részt venni a versenyben.

Mind elégedetten néztük, ahogy Nikolas feldühödik.

– Az történt ugyanis – folytatta Cori –, hogy a rendezőnk megpróbálta kihasználni az egyik csapattagunkat. Van bizonyítékunk is, elég meggyőző. A közönséggel ezúton is szeretnénk tudatni, hogy Nikolas Kappelis egy szexuális erőszaktevő, és a csoportunk a továbbiakban nem szándékozik vele együtt dolgozni.

Nikolas ekkor felpattant a helyéről. Felénk indult, valamit kiabált, a rendőrautók szirénája és a rendőrök parancsai – akiknél David és Zino jelentették az ügyet pár órával korábban – azonban elnyomták a hangját. A közönség felhördült, mi viszont nem mozdultunk.

Zino is kiállt mellénk a színpadra. Nikolas őt nézte legtovább, mielőtt beültették a rendőrautóba.

A közönség tapsolni kezdett. Ezúttal azonban nem hajoltunk meg.