Wagner Júlia: Non plus ultra
Little Creeksben megöltek egy embert.
Ami önmagában nem volt túl meglepő. A kisvárosunk nem arról volt híres, hogy itt sosem történt semmi. Épp ellenkezőleg.
Minden hétre jutott valamilyen rejtély. Egyszer egy szektával kellett leszámolnunk, utána visszatért a majdhogynem havonta felbukkanó kamionos-gyilkos, aztán eltűnt egy nő, és amikor pont lenyugodhatott volna a túlterhelt rendőrőrsünk, akkor valaki újabb hullát talált az erdőben.
Október 27-én is ez történt. Éppen a Non Plus Ultra nevű helyi bisztróban ültem, amikor megkaptam a hívást.
– Mondtam, hogy munkaidőn kívül csak akkor hívjatok, ha meghalt valaki – szóltam bele morcosan a telefonba.
– Van egy kis baj, Clarke. Szükségünk lenne az éles elmédre.
– Mégis miben? – kérdeztem egykedvűen, közben viszont indulásra készen álltam fel az asztaltól. Egy utolsót kortyoltam a kávémba, aztán elindultam kifelé.
– Tegnap találtunk valakit az erdőben. Volt boncolás, volt helyszínelés, de semmire sem jutottunk.
– Azt sem tudjátok, mi végzett vele?
– Egyetlenegy golyó.
– Úton vagyok – szóltam, azzal letettem a telefont. A Non Plus Ultrából kilépve beszívtam a hűvös, őszi levegőt, beültem az ősrégi Fordomba, és az őrse indultam.
A többieket a nyomozási falunk előtt találtam. Meglepően sokra jutottak nélkülem is.
Gyors pillantást vetettem a falra, és minden információra, amit összegyűjtöttek rajta. Az áldozat Larry Wilson volt, egy városbeli, harmincas éveiben járó férfi. A családját nem sikerült előkeríteni. Egy 9 milliméteres végzett vele. Little Creekstől alig egy kilométerre találtak rá, egy erdei tisztáson. Ennyit tudtak összerakni.
Nagyszerű, gondoltam magamban, és én is leültem egy asztalra a fallal szemben. Aztán gondolkodni kezdtünk.
Valamin megakadt a szemem.
– Ő mit keres itt? – kérdeztem az egyik kitépett újságlapra mutatva. Jeremy Smith fekete-fehér képe volt az. Húsz éve gyilkolták meg, a helyi iskola tanulója volt. Az emlékeim között kutatva pedig rájöttem, hogy miért volt a nyomozási falunkon. Őt is ugyanazzal a módszerrel és ugyanazzal a kaliberű fegyverrel ölték meg. Ami sosem került elő.
Általában nem hagytam, hogy a munkám beleszóljon a magánéletembe. Larry esete azonban megérintett. Éjjel-nappal rajta járt az eszem. Még a feleségem is észrevette, sőt az ikrek is, amikor lefektettem őket. Ők is látták rajtam, hogy az ügy egyre jobban felemésztett. A megoldáshoz ugyanis nem jutottunk közelebb. Egy lépéssel sem.
A következő napokban egy helyben toporogtunk. Azt hittük, gyorsan lezavarjuk az ügyet, és seperc alatt elkapjuk a gyilkos grabancát. Nagyot tévedtünk.
Aztán valami megváltozott, amit nem csak én és a kollégák, hanem az egész város érzékelt. Különös csend szállt a helyiekre.
Mindenhol Larryt láttam. A dinerben, az úton szembejövő autóban, a buszmegállóban, a turisták között, de még egy-egy kollégában is őt fedeztem fel. Legalábbis azt hittem. Aztán minden alkalommal rá kellett jönnöm, hogy csak a képzeletem játszott velem. Vagy kezdtem beleőrülni a történtekbe.
– Nem bírom ezt tovább, Catherine – vallottam be egy este a feleségemnek. Nem lepődött meg. Nyilván észrevette ő is. Alig ettem, alig aludtam, a gyerekekre sem tudtam úgy odafigyelni, mint kellett volna.
– Le kellene adnod ezt az ügyet – mondta határozottan. És igaza volt. – Látom, hogy felemészt. Alig ismerek rád…
Sóhajtva fordultam az ablak felé. A hátsó kertet körülölelték a fenyőfák, és a sötétbe meredve az árnyak újra bekúsztak a szemem elé.
Catherine felém lépett, hogy átöleljen. Csak álltam, és hagytam, hogy közelebb jöjjön. De most az ő jelenléte sem tudott megnyugtatni. Éreztem, hogy van bennem valami szörnyű, ami készül a felszínre törni, és ha nem csinálok valamit, valakinek bántódása esik.
Kissé eltoltam magamtól őt.
– Visszamegyek.
Rémülten nézett rám.
– Mi?
– Visszamegyek az ösvényre. Ahol Larryt megölték.
Elléptem tőle, és a földszintre indultam. Hallottam, hogy valamit kiabált utánam, valószínűleg azt, hogy ne merjek kilépni az ajtón, de nem hallgattam rá.
Amikor a Non Plus Ultra mellett vezettem el, felfigyeltem valami szokatlanra. A kelleténél jóval erősebben rántottam félre a kormányt, megálltam a parkolóban, és a motor leállítása nélkül ugrottam ki az autóból. Átsiettem a főúton, hogy megszemlélhessem az ablakokat. Tele volt ragasztva poszterekkel.
ELTŰNT SZEMÉLY
Larry képe volt az összesen. Kissé távolabb léptem. A dinerbe alig lehetett belelátni a plakátok sokaságától.
LARRY OKTÓBER 26-ÁN, AZ ESTI ÓRÁKBAN ISMERETLEN HELYRE TÁVOZOTT. AKI A HOLLÉTÉRŐL BÁRMILYEN INFORMÁCIÓVAL RENDELKEZIK, KÉRJÜK, JELEZZE…
Nem is olvastam tovább, a betűk hirtelen összefolytak. Értetlenül néztem magam elé. Hiszen Larry halott volt…
– Nem is tudok mit mondani – szólalt meg mellettem egy férfi, aki mintha a semmiből tűnt volna fel. – Szörnyű, ami történt vele.
– Honnan tudja, mi történt? – A poszterek felől a férfi felé fordultam. Akinek azonban nyoma sem volt. Körülnéztem.
Egyedül voltam.
Elhátráltam a dinertől, visszaültem az autómba.
Mire észbe kaptam, már az ösvényen voltam. Korábban viszonylag népszerű túraútvonal volt, viszont kicsit megcsappant a látogatottsága, mióta Larry Wilsonnel itt végzett valaki.
Semmi sem volt nálam, csak egy elemlámpa, na meg a töltött pisztolyom.
Hideg volt. Későn vettem észre, hogy a kabátomat a kocsiban hagytam, és csak az eperleveles flanelingem volt rajtam. Mindegy volt.
A fenyőfák összezártak felettem, egy idő után eltűntek előlem a hegyek, majd az ég is. Egyre sötétebb lett.
Felkapcsoltam az elemlámpámat. És a jelvényemre esküszöm, hogy láttam valakit a fák között.
– Ki van ott?! – kérdeztem, sokkal több félelmet engedve a hangomba, mint ahogyan azt eredetileg terveztem.
Semmi válasz.
Minden tisztáson, amin áthaladtam, megálltam, hogy felmérjem a terepet, közben pedig hátra-hátranézegettem. Sehol senki. Aztán találtam valamit. A kitaposott út szélén, két fa között egy írógép volt. Ránézésre úgy ötven éve senki sem nyúlt hozzá.
Mi a…
Óvatosan közelebb léptem. Az írógép írni kezdett. Magától. Alig hittem a szememnek. Mindig is tudtam, mindenki tudta, hogy a Little Creekset körülvevő erdő furcsa volt. Valami sosem volt rendben e fák között. De ez minden mendemondát felülmúlt.
Még közelebb merészkedtem az írógéphez, hunyorítva próbáltam kivenni a szavakat, amiket a papírra gépelt.
Little Creeksben megöltek egy embert.
Ami önmagában nem volt túl meglepő. A kisvárosunk nem arról volt híres, hogy itt sosem történt semmi. Épp ellenkezőleg.
Minden hétre jutott valamilyen rejtély.
– Ez nem lehet – mondtam ki hangosan. Az írógép az én gondolataimat írta le. – Nem, nem, nem…
Egy rémálomban voltam. Most már biztos volt. Csakhogy nem úgy tűnt, mintha fel tudnék ébredni belőle.
Valaki tudta. Valaki tudta, mi történt.
Hogyan? Hogyan jöhettek rá?
– Talán végig tudták – szólalt meg mögöttem valaki. Megfordultam, és azonnal tudtam, hogy Larry Wilsonnel állok szemben.
Dühös könnyek szöktek a szemembe. Az elmúlt napokban csak az ő arcát láttam. Mindenhol. Ez viszont más volt.
Larry most tényleg előttem állt.
– Halott vagy! – kiáltottam rá, de meg sem rezzent.
– Valóban?
– Igen – feleltem remegő hangon. – Tudom, mert…
– Mert? – kérdezett vissza, pedig pontosan tudta a választ. Egyikünk sem mondta ki végül.
Nem értettem. Nem értettem semmit. Hogyan? Hogyan lehetett itt, teljes életnagyságban?
Újra végignéztem rajta. Azt a ruhát viselte, amit október 26-án. Ebben szerepelt a posztereken is.
Esni kezdett a hó. Pont, mint október 26-án este. Azon az éjjelen, amikor ugyanitt voltunk, kint a fekete rengetegben.
– Tudtam, hogy ez lesz majd – mondta végül, és zsebre tett kézzel körbenézett a tisztáson. – Hogy megtörsz. – Egy pillanatra visszanézett rám.
– Én? – kérdeztem vissza dühösen. – Te akartál köpni! Te voltál az, akit felemésztett a bűntudat! Te akartad tönkretenni az életünket!
– Mert te mit csinálsz, Clarke? Te nem tetted tönkre az életedet? Téged nem esz a bűntudat? Téged tényleg egy fikarcnyit sem zavar, hogy megöltünk valakit, és semmiféle következménye nem lett?
Hát kimondta. Kimondta, mit tettünk.
Újra azon a hideg októberi éjjelen éreztem magam. Majdnem ugyanez a beszélgetés folyt le kettőnk között.
– Ha kiderült volna, akkor nekünk végünk! – próbáltam védekezni, mindhiába. Vert helyzetben voltam.
– Szerinted Jeremy nem érdemelte volna meg az igazságot? Ezer meg ezer alkalmunk volt rá, hogy előjöjjünk, és elmondjuk, hogy igen, mi öltük meg a suli mögött azt a gyereket az apád Glockjával! De nem tettük! Tudod, miért? – Közelebb lépett. – Mert benned nem volt ennyi becsület. Mert tudtad, hogy minden romba dől, amit felépítettél. A jól fizető munkád, a gyerekeid, a feleséged…
– Őket ne keverd ebbe bele – szóltam elfojtottan.
– Késő, Clarke! – kiáltott szórakozottan. – Már rég benne vannak. Húsz éve, amióta úgy döntöttünk, hogy megöljük azt a gyereket, aki bántott minket. Ha feladtuk volna magunkat, mindez nem történik meg. Nem lennél ekkora szarban, mint most.
Térdre rogytam. Larry nem mozdult.
– Mindegy, Clarke – legyintett. – Már úgysem tudod megváltoztatni azt, amit Jeremyvel és velem tettél. De hátha elmondod a családjának, hogy te végeztél a gyerekükkel. Hogy te húztad meg azt a bizonyos ravaszt.
– Hagyd abba! – kiáltottam, de Larry tovább folytatta. Mondta és mondta, sorolta a bűneimet…
– …eljönnek érted.
Mígnem elegem lett. A pisztolyomért nyúltam, és fejbelőttem őt. Ugyanúgy, mint október 26-án. A lövés még sokáig visszhangzott az egyébként néma éjszakában.
Tompa puffanással a földre esett.
Addigra a hó beterítette az egész erdőt. Akkor vettem észre a fákról lógó jégcsapokat.
Szirénákat hallottam. Két rendőrautó állt meg mellettem. A kollégáim szálltak ki belőle.
– Vége, Clarke – nézett le rám az egyik barátom. Mintha sajnált volna. – Tudjuk, mit tettél.
Hosszúnak érződött a hazafelé vezető út.
Little Creeksben megöltek egy embert.
Ami önmagában nem volt túl meglepő.
Viszont én voltam a tettes.